Menü Bezárás

A magyar vallásról

Keveset tudunk róla. Ami biztosnak látszik az az, hogy „monoteisták”, azaz egyhitűek voltak őseink, mondhatjuk úgy is: őskeresztények. Ha jobban belegondolunk, a Jézusi tanítás is tőlük eredhet.

Őseink napjában háromszor imádkoztak a Teremtőhöz és mondtak köszönetet létezésükért. Tisztelték a természetet, és megszemélyesítették a természeti erőket. De ezek számukra nem voltak istenek! Az egyetlen kivétel Nagyboldogasszony, aki hitük szerint az élet és halál felett döntött, azaz Ő képviselte az élet folytonosságát, a születést és az elmúlást és a Teremtő párjának tekintették, s akiről elképzelhető, hogy a matriarchizmus korában Ő állt az első helyen, de ez sem valószínű, mert a világot a Teremtő hozta létre. Augusztus 15-e az ünnepnapja, mert ez volt az aratás befejező napja és úgy tartották, hogy ezen a napon megszűnik a Nap égető, érlelő ereje és másnaptól már simogató a napfény.

A Nap a Teremtő és Nagyboldogasszony fia, és általa lehet élet földön. Tisztelték, de nem imádták, mint a Teremtőt és úgy tartották, hogy a napfény a Teremtő „világossága”, ami egyben a lélek világossága is. Nap nélkül nincs élet, de a Nap el is veheti az életet. A Holdat is tisztelték, mert éjszaka az adott nekik világosságot, de sem a Napnak, sem a Holdnak nem volt külön ünnepnapja, de üdvözölték felkeltét.

Ha Szentháromságot akarunk, akkor ők lehettek az Atya, az Anya és a Fiú. Ez óriási különbség a judeó-krisztián felfogáshoz képest, mert ezek száműzték az Anyát és helyébe tették a –szintén hímnemű (hiszen Máriát a Szentlélek szállta meg) – Szentlelket. Úgy is bántak a nőkkel több, mint ezer éven át! (A muszlimoknál ma is másodrendű a nő.)

Bizonyos kiemelt természeti jelenségek tiszteletére jöttek létre a Boldogasszonyok. Nagyboldogasszony legkisebb leánya, a Kisboldogasszony a Föld tündére, a földi élet feltételeinek biztosítója, akinek tiszteletére és megünneplésére szeptember 8-án került sor. 

Még öt Boldogasszonynak tartottak ünnepet, de ezek helytől, kortól, törzstől függően változtak, ahogy más volt az éghajlati viszonya a Kárpát-medencének, Mezopotámiának, vagy a sztyeppéknek. A Kárpát-medencében valószínűleg a következőket ünnepelték:

– Gyertyaszentelő Boldogasszony, aki vigyáz az újjászületett nap fényére (február 2.);

– Gyümölcsoltó Boldogasszony, felügyeli a tavasz kezdetét (valószínű az eredeti a március 2, de mostanra március 25 lett, mert ekkor fogant Mária, visszaszámlálva december 24-ből.);

– Sarlós Boldogasszony, vigyáz arra, hogy az aratást időben el lehessen kezdeni (július 2.);

– Lombhullató Boldogasszony, az ősz vége, a tél kezdete (november 21);

– Gyógyító Boldogasszony, a Nap újjászületésének segítője (december 24. vagy 25.?).

Ezeket az ünnepeket sajátította ki a katolikus egyház és Mária-ünnepekké „varázsolta”. A Boldogasszonyoknak még az emlékét is igyekezett kiirtani. Csaknem teljes sikerrel.

A gyermek születése szent volt számukra, hiszen ez biztosította a család, a nemzetség, a törzs fennmaradását, erejének növekedését. A gyermekek nevelése, tanítása, oktatása a közösségről szólt, nem az egyénről. És a szabadságról, mert mindenki szabad ember volt. A közösségben mindenkinek azonos jogaik voltak, de a kötelességre nevelés volt a fontosabb. Az egyénieskedést nem nagyon tűrték meg, mert bomlasztotta a közösséget. A szerelmet, a szeretkezést a Teremtő ajándékának tekintették, és ezért érthetetlen volt számukra a Jézusi megváltás az „eredendő bűn”-től.

Az ünnepeiket a szabadban, patakoknál, tavaknál, kutaknál, stb. tartották, ott, ahová a táltos vitte őket. Ezek a helyek – az ezoterikusok szerint – kozmikus energiasűrítő helyek voltak, ahol a lélek feltöltődött, az aura egyensúlyba került. Általában áldozatot is bemutattak, amit aztán jóízűen elfogyasztottak. De megünnepelték a téli-nyári napfordulót és a tavaszi-őszi nap-éj egyenlőséget is.

Az igazi táltosokról, azok tudásáról tudunk talán a legkevesebbet.

Tökéletesen ismerték a csillagos eget, „olvastak” a csillagokból. A főbb csillagoknak, csillagcsoportoknak saját nevük volt. Fennmaradt a Tejút elnevezése és ismert sok csillag régi, magyar neve is. De már közel nem tudunk annyit sem a csillagos égről, mint amennyit a pásztorok és földmívesek tudtak. És nem voltak távcsöveik. Tudták, hogy a Föld forog a tengelye és a Nap körül. Ismerték a Föld forgástengelyének elhajlását, a precessziót és az ehhez kapcsolódó Nagy Évet, ami kb. 25730 év, Nagy Hónapot, ami kb. 2150 év és ezért volt fontos számukra és minden ragozónyelvű nép számára a téli és nyári napforduló, mert 2150 évente más csillagképre mutat ekkor a napkelte és szerintük ez meghatározza az emberi társadalom viselkedését.

Ismerték a gyógyító és ártó füveket, virágokat, bokrokat és mindent a természettel kapcsolatos és szükséges az emberi élet fenntartásához. Beteg emberek, állatok gyógyításához egyaránt értettek. De talán a legfontosabb – és ez összefügg a gyógyító tudásukkal – ismerték az emberi lelket és tudták, hogy legtöbb betegségünk lelki bajaink testi megjelenése. Járvány az őseinktől ritkán vagy talán sose indult, mert minden ősünk tudta: tisztaság fél egészség.

Ez a tudás „Szent” István és az őt követő többi táltos-irtó király „népboldogító” ténykedése folytán elveszett, szinte lehetetlenséggel határos újra megteremteni. Hiszem, ma is születnek táltosok, de a modernitás útvesztőjében elvesznek.

A táltosok nem voltak papok. Ők is és a nép is azt vallotta, Isten bennünk van, magunknak kell magunkban megtalálnunk. (Talán az útkeresés következménye, hogy egyetlen más nép sem tud olyan cifrán káromkodni, mint a magyar.) És egész életünkben vigyáznunk kell az isteni lelkünk tisztaságára. Ennek a felfogásnak a következménye, hogy a magyari népeket szinte minden ókori író becsületesnek, szavatartónak írta le. (Egyes történészeink azt írják, hogy a tatárjárás IV. Béla szószegésének volt a következménye, mert ígérete szerint ki kellett volna takarítania a nyugati vallást a nyugati papokkal együtt az országból.) A nyugatról kapott nemesség és kultúra hozta be országvezetőink körébe a hazudozást, az intrikákást a harácsolással együtt.

A táltosokról azt tartották, hogy ők látják a Tetejetlen Fát, sőt fel is másznak rá és a hét szintből erejüktől függően jutnak fel egy-egy szintre. A kis, elsőfokú táltoserővel rendelkezők csak az alsó, a lelkek szintjéig, a másodfokúak a hősök szintjéig, a hetedfokúak – mint Jézus – haláluk után fénnyé válnak és közvetlenül eljutnak a Teremtőhöz. A táltoserővel nem rendelkezők lelkének meg kell tisztulniuk ahhoz, hogy visszajussanak a fény, a világosság forrásához. Hittek a feltámadásban – nem a judeo-krisztiánusi Ítélet Napjában –, a reinkarnációban. A reinkarnációban való hit alapja az élet körforgásának megértése, tisztelete volt. Így tartották Etelt Nimród, nemcsak leszármazottjának, de reinkarnációjának is.

Rendkívül fontos volt számukra az ősök tisztelete. Emléktárgyakat gyűjtött minden család az őseiről és a jurtában, vagy a házban külön hely volt, ahol imádkoztak hozzájuk és kérték tanácsaikat, segítségüket a mindennapok gondjainak leküzdéséhez. Minél nagyobb tiszteletnek örvendett egy család, azaz minél nagyobb hős volt a felmenőik között, annál hosszabb időre vezették vissza a családfát. Hetedfokig mindenkinek ismernie kellett őseit. Erről külön rovásos feljegyzéseik voltak, amit  „Szent” István és az utódkirályok elpusztíttattak, a „múltat végképp eltörölni” jelszavával.

Mivel nem voltak papjaink – mindenki maga számolt el a lelkiismeretével, hiszen a Teremtő szabad akaratot adott az embernek teremtésekor -, templomaink sem voltak és értelemszerűen nem voltak papi adók sem – amik eredetileg templomépítésre szolgáltak, de a zsidóból lett keresztény főpapok jól ismerték a pénz hatalmát is és nekik kellett a papi tized hatalmuk növeléséhez. A táltosokat mindenki szívesen látta, vendégelte meg, de a táltos soha nem kért semmit tanításáért, jócselekedetéért, gyógyításáért.

Őseink soha, de soha nem indítottak vallásháborút. Soha nem akarták senkire ráerőltetni istenhitüket. Három okból háborúztak: 

1) ha megtámadták őket. Ekkor kényszerűségből harcoltak; 

 

2) ha új területre volt szükségük létük fenntartásához. Meg kell jegyezni, hogy senki nem jegyzett fel róluk népirtást (mint, amiről az Ótestamentum bőségesen tudósít), tehát lehetőség szerint – ha le is győzték e helyieket – igyekeztek békésen együtt élni a meghódítottakkal; 

3) ha megbízást kaptak. Ez végigkíséri az utóbbi 4000 év történelmét. A „kalandozások” is – mondhatni – nemzetközi szerződések alapján történtek, nem azért, mert imádtak rabolni. Igaz, a felkérő szabad rablást engedélyezett, sőt sokszor kért tőlük, hogy tovább gyengíttesse ellenfelét. (De miben nem hazudnak magyarellenes történetíróink?) 

A gyűlölet onnan származik, hogy nem szerették az általuk – jogosan – hazugnak tartott papokat és alkalomadtán irtották is őket. Viszont ők írták a nyugati történelmet. Mint ahogy a ma államilag tanított hamis, hazug magyar történelmet is.

Dr. Bánóczy János

7+
Posted in Spiritualitás

További bejegyzések

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük