Menü Bezárás

Kikhez lett a 12 apostol elküldve? 2. rész

És a többi apostol?

Merre ment Simon, a Zelóta az evangéliumot hirdetni? A görög történészek feljegyezték az ő utazásait is:

Simon Egyiptom felé vette az útját, majd onnan Cyrene-be és tovább Afrikába…és Mauritánián keresztül és egész Líbiában hirdette az evangéliumot…A hideg idő sem tartotta vissza a buzgóságát attól, hogy magát felindítsa és a keresztény tanításokat a nyugati szigetekre vigye, egészen Britanniáig. Itt prédikált és sok csodát is tett…”

Nicephórusz és Dorotheusz is feljegyzi, hogy “amikor utolsóként még Britanniába is elzarándokolt, ott keresztrefeszítették…és ahol el is temették őt” (Cave’s Antiq. Apost. 203. oldal).

A tizenkét apostol egyikeként nem véletlen, hogy Britanniában az elveszett törzsek már ott lévő részeihez prédikált, de miért ment Simon, a zelóta először Észak-Afrikába? Oda is keveredtek volna az elveszett törzsekből? Lettek volna olyan izraelita csoportok, amelyek nyugati irányba menekültek el az i. e. 721-ben történt asszíriai fogságbamenetel elől? A történelemből bizonyítható, hogy valóban voltak olyan izraelita néptöredékek, amelyek Észak-Afrikán keresztül vándoroltak, és onnan később hajókon utazva kerültek át végleges lakhelyeikre, Európába.

Geoffrey of Monmouth történész pl. ezt írja:

A szászok…(anglo-saxons) Gourmundhoz mentek, aki az írországi afrikaiak királya volt, és aki oda egy hatalmas armadával érkezve elfoglalta a földet. Minekutána a szászok hitszegése miatt százhatvanezer afrikaival Britanniába hajózott, ahol nagy pusztítást végzett, mint mondják, az egész szigetet elözönlötte a számtalan afrikaival” (XI. könyv, 8., 10. rész).

Ez a számtalan afrikai nem fekete vagy arab származású afrikai volt, hanem valójában északi típusú fehérek, akik Észak-Afrikából és Mauritániából érkeztek, onnan, ahol Simon, a Zelóta tanított. Az Universal History (1748, XVIII. kötet, 194. oldal) leírásában ezek a fehér afrikaiak magukról azt mondták: “az őseik Ázsiából lettek elűzve egy hatalmas ellenség keze által, és Görögországba menekültek, ahonnan szintén menekülve Észak-Afrikába kerültek. De ezek csak azok az afrikaiak, akik fehérek, és akik a nyugati barbárok földjén és Numídia területein lakoztak.”

Izrael házának egy jelentős töredéke Kisázsiából, az asszírok, a “hatalmas ellenség” által elűzve került Észak-Afrikába. Ezekről a néptöredékekről az utóbbi időben számos ismeret tárult fel, és több könyv is megemlíti őket, mint az Izrael elveszett törzseinek egy csoportját (Pl. Steven Collins könyvének, a The lost Tribes of Israel …found-nak egy fejezete a karthágóiak és az izraeliták kapcsolatával foglalkozik részletesen).

Miután Simon, a zelóta meghirdette nekik az evangéliumot, még csaknem három évszázadig Mauritániában, a mai Észak-Afrikában maradtak. A brit szigetekre i.sz. 449-ben hajóztak tovább, amikor az angolszászok és más izraelita törzsek utolsó hullámai is véglegesen elfoglalták azt, és megállapodtak a születési jog ígéretének földjén.

Érdekes módon amikor Róma püspöke elküldte Ágostont Angliába i.sz. 598-ban, hogy az elvigye oda a katolikus hitet, Ágoston az ott lakó népeket hívő keresztényekként találta! Az őseik ugyanis mind hallották az evangéliumot a 12 apostoltól, és tovább adták utódaiknak. Ami természetesen nem azt jelenti, hogy ezek a népek egységesen szellemileg is megtért keresztények voltak, csupán azt, hogy az evangéliumot és a kereszténységet már ismerték.

Írországba szintén hasonlóan került az evangélium. Az apostolok egyike, Jakab, Alfeus fia, szintén az Izrael elveszett nyájához szóló küldetést betöltve ugyancsak Angliában és Írországban kötött ki. Nem szabad elfelejteni, hogy két Jakab nevű apostol volt. Alfeus fia volt az, aki a 12 év után elhagyta Palesztínát. A másik Jakab, János testvére, ekkor már mártírhalált halt Heródes keze által (Ap.Csel. 12:2). Jakabról, Alfeus fiáról ezt írták a korai történészek: “A spanyolországi egyháztörténet írók mind egyeznek abban, hogy miután István meghalt, Jakab a nyugati területekre indult, főképpen Spanyolországba, de Britanniába és Írországba is elvezetett uta” (Cave’s könyvének 148. oldala). Írország természetesen ősi idők óta izraelita kézben volt (részletesebben alátámasztva a Dávid Trónja c. írásban), Britannia pedig folyamatosan fogadta magába a kelet és délkelet felől vándorló izraeliták hullámait.

Eusebius harmadik könyvében, az “Evangélium Bizonyítása” című műnek a 7. fejezetében megemlíti, hogy az apostolok “átkeltek azon területekre is, amelyet a Brit szigeteknek neveznek.” Szintén Eusebius-tól: “Az apostolok egynémelyike a Brit szigeteken hirdette az evangéliumot.” Ez több mint világos kijelentés egy korai “egyházatyától”!

Jakab töltött valamelyes időt Spanyolországban is, ugyanis Spanyolország a legkorábbi időktől fogva az egyik fontos állomása volt a Földközi-tenger keleti partjától az angol szigetek felé irányuló népvándorlásoknak. Az angol, skót és ír királyi ház ősei, a Trójából elvándorolt, és Zerah ágáról származó milézek szintén lakták a mai Spanyolország területét, s tőlük származik a félsziget Ibéria (Hebria) elnevezése is. Jeremiás próféta szintén Ibérián keresztül jutott el a mai Írország területére, ahová Zedékiás leányait plántálta be az ottani királyi házba a Dávidnak adott ígéretek beteljesedéseként (lásd a Dávid Trónja című írást). A spanyol területen elhelyezkedő Gibraltár, a Földközi-tenger kapuja máig is a születésjogot öröklő Efraim törzsének kezében van, a még fennhatóságuk alatt maradt utolsó “tengeri kapuk” egyikeként.

 

Pál Britanniában?

További bizonyíték még arra, hogy az apostolok küldetése az Izrael elveszett nyájához a Brit szigetekre is elvezetett, egy régi, William Camden által 1674-ben kiadott angol történelmi könyvben található:

“Az igaz keresztény vallás a legkorábbi időktől fogva lett ide [Angliába] plántálva, az Arimatheai József, Simon a Zelóta, Arisztobulusz, Szent Péter és Szent Pál által, amire már Dorotheus, Theodoretus és Sophronius is rámutatott.” (Remains of Britain, 5. oldal).

Pál is említve van azok között, akik az igaz evangéliumot Britanniában hirdették. Arra bibliai bizonyíték van, hogy Pál tervezte a spanyolországi utazást: “…utamba ejtve titeket elmegyek Hispániába.” Kelemen a korinthusiakhoz írt levelében megerősíti, hogy Pál eljutott a nyugati területekre, de valóban eljutott volna a nyugati útján egészen Britanniáig? A görög egyháztörténész, Theodoret szerint igen: “Szent Pál üdvösséget vitt a szigetekre, amelyek az óceánon fekszenek” (I. könyv a CXVI. Zsoltárral kapcsolatban 870. oldal). Ezek a szigetek a Brit szigetek. Pál ekkorra már javában betöltötte küldetésének első részét, vagyis a pogányok apostolaként az evangéliumot a pogányok között meghirdette. Betöltötte a második részt is, amikor Rómában Krisztust hirdette az uralkodók és kormányzók előtt. Ezzel a küldetésének harmadik részéhez ért, vagyis Krisztus nevét az izraelitákhoz is hordozni kezdte (Ap.Csel. 9:15). Az Izrael elveszett törzseihez, akiké az ígéretek. Ez a küldetés még csak nem is utalhat a zsidókra, hiszen azok közül nagyon sokat elért üzenetével már akkor, amikor a görög világot végigjárva prédikált, ahol számos olyan zsidó volt a szórványságban, akik hallották őt.

Jakab “a szórványban élő tizenkét nemzetségnek” írt, akik valóban szerteszóródottan éltek a Kászpi tengertől Észak-Afrikáig, Kelet-Indiától a Brit szigetekig és Skandináviáig. Mindegyik főbb csoportjuk vándorlásai követhetőek a történelmi írásokból.

Pártiára talán érdemes kissé bővebben kitérni, sajátosságai miatt, és a vele kapcsolatos tévhiedelmek miatt is.

Néhány évszázadon át Pártia és a Római Birodalom egyenlő felek voltak a korai világban! A legújabb régészeti feltárások sok rálátást adnak erre a birodalomra. Ennek ellenére, és a különböző leírt források ismeretének ellenére is, a mai történelem mintha ignorálná Pártiát. Miért van ez így? A korabeli rómaiak például rendkívül sokat írtak a pártusokról. Számos nagy nevű római (mint pl. Crassus, Marcus Antonius stb.) vezetett hatalmas méretű hadjáratot a pártusok ellen, és mind veszteséggel végződött számukra! A kor legnagyobb csatáit e két akkori “szuperhatalom” vívta meg. Ekkor a pártusok sikerrel megőrizték függetlenségüket, ami jelentős, hiszen utódaik szintén egyre jobban szembekerülnek a Római Birodalom mai megfelelőjével. A két világháborút az izraelita nemzetek nyerték meg a Római Birodalom utódai ellen. A próféciák szerint azonban az elkövetkező összecsapásban a háborút el fogják veszteni, és az Asszíria által dominált, utoljára feltámadt Római Birodalom fogságába kerülnek.

A pártusok az i.e. 700-as években tűntek fel hirtelen a Kászpi tenger körül, amikor még az assírokat szolgáló nép voltak.

Diodóriusz (aki valószínűleg az 5Ctesias írását figyelembevéve) lejegyzi, hogy az asszírok hanyatlása után a médek fennhatósága alá kerültek, majd később pedig a perzsák uralma alá.” (Rawlinson’s Monarchies, IV. kötet 26. oldal, idézet Diod.-tól, Sic., ii 2, § 3; 34, 1 és § 6.)

A pártusok igazán önálló hatalommá csak i.e. 250 körül váltak a Kászpi tenger déli területein lakva. Vagyis pontosan ott, ahová Izrael deportálva lett néhány évszázaddal korábban. A történészek szerint a legnagyobb titokzatosság velük kapcsolatban az, hogy sem a perzsákkal, sem a médekkel vagy az assírokkal nem voltak rokonságban, eredetük ismeretlen. Még a nevüket is titokzatosság övezi. Legalábbis azok számára, akik nem ismerik a Biblia bizonyos mondanivalóját és próféciáit.

Néhányan a pártus királyok közül vérrokonságban álltak Dávid házával. Egyik városuk neve pedig Isszak (Izsák) volt. A pártusoknak egyedi társadalmi felépítésük volt, akik már ekkor feudális rendszerben éltek, és a mai parlamenti rendszernek megfelelően választották meg királyaikat. Egy időben szoros kapcsolatban álltak a babiloni fogságból visszatért Júdával. Az apostoli időkben sok pártus vált kereszténnyé. Az i.sz. 3. században a perzsák végleg megdöntötték a Pártus Birodalmat, és a vesztes pártusok tömegei a kaukázusi hegyek felé és a Fekete-tenger környékére vonultak. A római és görög írók rengeteg leírást hagytak ránk velük kapcsolatban erről az időszakról.

Maga a pártus szó jelentése: kivándorló, kisodródott, száműzött (lásd Rawlinson’s The Sixth Monarchy, 19. oldal). Ezek az elsodródott népek az Izrael elveszett törzsei voltak, akik ugyanazon a földön maradtak i.sz 226-ig, amelyre az assírok deportálták őket. Tehát i. sz. 226-ban a perzsák nyomására kezdték el az északi irányba való vándorlásukat, és a népvándorlások korában sodródtak Európa középső területeire, még mindig a szintén sodródó asszírok mellett.

Amikor Jakab a levelét megírta (i.sz. 60 körül), és figyelmeztette őket az egymással való háborúskodás elkerülésére, akkor egyedül a Pártus Birodalomban és a Brit szigeteken dúltak háborúk. A pártusokhoz ekkor nagymértékben elkerült az evangélium és a kereszténység.

A görög történészek szerint Tamás Pártiába vitte az evangéliumot, és Szofóriusz ismertetése szerint “elvitte az evangéliumot a médek, perzsák, karmánok, hyrkánok, baktírok és a körülöttük lévő nemzetek területeire”. (Cave’s Antiq. Apost. 189. oldal). Ezek a furcsa nevek olyan nemzetek nevei, amelyek az apostolok idejében a mai Irán és Afganisztán területén lakoztak, és a Pártus Birodalom uralma alatt álltak. Bár ekkorra hullámokban már több izraelita néptöredék továbbvándorolt ezekről a területekről, jelentős tömegeik még ott lakoztak. Elnevezéseik is változtak, általában azoknak a területeknek neveivel jelölték meg őket, ahol éltek.

Josephus, a zsidó történész tisztában volt azzal, hogy Pártiát az elveszett törzsek egy főbb eleme tette ki, és azok laktak ott, amikor a következőket írta: “De akkor az egész Izrael népe (a tíz északi törzs) AZON A FÖLDÖN MARADT (azaz nem tértek vissza a fogságukból, úgy mint a zsidók); így hát csak két törzs maradt Ázsiában és Európában, a rómaiak uralma alatt (a zsidó nemzetet kitévő Júda és Benjámin törzsei), amíg a tíz törzs máig az Eufrátesz mögött lakik, és azok olyan megszámlálhatatlan sokaság, amelyet nem lehet számokban kifejezni”. (Antiquities of the Jews, XI. könyv,V. fejezet, 2. § ) Mint láttuk, az izraeliták a fogságba menetelük után az i.e. 700-as évektől i.sz 226-ig lényegében ugyanazon a területen maradtak, ahová az asszírok deportálták őket. Időközben vagy más birodalmak uralma alatt, vagy pedig független nemzetközösségben élve hatalmas néppé szaporodtak. Tamás apostol pontosan ezeket a területeket járta be. Josephus valószínűleg nem tudott – legalábbis nem tesz említést – azokról az izraelita néptöredékekről, amelyek már ekkor nyugatra vándoroltak, de egyértelművé teszi, hogy csak Júda háza tért vissza Palesztínába.

Josephus idejében még az Eufrátesz mögött lakoztak az elhurcolt törzsek, és ott is maradtak a harmadik század közepéig, amikor a perzsák nyomására a Fekete-tenger környékére telepedtek. A perzsák a médeket szintén ekkor késztették elvándorlásra északabbra, a mai Ukrajna területére. (A médek Jáfet fiának Madai-nak a leszármazottai, és utódaik a mai kis-oroszok, illetve ukránok). (lásd még R.G. Latham’s The Native Races of the Russian Empire, 216. oldal). A mozgásban lévő izraeliták, és mellettük az asszírok rövid idő elteltével Közép-Európában tűntek fel a Római Birodalom északi határvonalán, ekkor már a rómaiak által rájuk adott germán megnevezést viselve. A rómaiak képtelenek voltak kívültartani ezeket a harcias barbár népeket, akik egész Nyugat- és Közép-Európát elözönlötték.

Tamás apostolról ismert, hogy Észak-Indiába, Perzsiától keletre is eljutott, ahol a “Fehér Indiaiak” laktak, akik fehér bőrszínük miatt kapták ezt az elnevezést. Ezek a keletebbre szorult izraeliták – akiket a görögök hephtalita hunoknak neveztek – elsősorban Naftali és Isszakár törzseiből tevődtek ki. Az észak-indiai területeket csak a hatodik században hagyták el, amikor háborúk által ők is északabbra lettek nyomva, amivel elkezdődött vándorlásuk a skandináv országokba, ahol véglegesen letelepedtek. Ők ma a svédek és a finnek.

Tamásnak Bertalan volt az útitársa ezeken a vad területeken, Nicophorus lejegyzése alapján. Bertalan a szomszédos Örményországban és Felső-Frígiában is töltött valamennyi időt. Nicophorus ezt a területet “Ázsia nyugati és északi területeinek” nevezte, ami alatt Felső-Kisázsia értendő, vagyis hozzávetőleg a mai Törökország területe. Ez volt András utazási helye is, és Péter két levele is ide szólt. Tádé (Thadeusz) Asszíriában és Mezopotámiában, azaz Pártiában hirdetett, azon a helyen, amelyet Josephus a 10 törzs lakhelyeként jelölt meg. Az újszövetségi időkben a pártusok uralma alatt állt a volt Asszír Birodalom területe és Mezopotámia, és az ott élő pogány népek. A híres mezopotámiai város, Babilon az evangélium hirdetésének egyik központja lett ebben az időben. Péter erre a valós Babilonra utal az 1. levelében, nem pedig szimbolikusan Rómára. Ugyanis ez a hely valóban a munka egyik fő gócpontjává vált, lévén az elveszett törzsek lakhelye. Egy ideig innen történt az evangélium hirdetésének irányítása Kelet-Szkítiába és Kisázsiába, amely helyekről ismert, hogy Fülöp apostol is tanított ott (lásd Cave’s Antiq. Apost. 168. oldal).

 

Kikhez ment el Máté? 

Metaphrásztesz leírása szerint Máté “először Pártiába ment és sikeresen elplántálta a keresztény hitet azokon a területeken, miután az ázsiai Etiópiába utazott, amely India mellett fekszik”. (Az etióp népnek van egy Indiába szakadt ágazata). Ez a terület néhány évszázadon keresztül a “Fehér India” elnevezést viselte, lakói a heftaliták, azaz fehér szkíták (egyesek fehér hunoknak nevezték őket, mivel szkíták, azaz lovas nomádok voltak, viszont eredetüket tekintve nem voltak az ázsiai hunokkal rokonságban). Ez a Fehér India Hindu Kush, Szkítia és Pártia határán terült el, valamivel keletebbre onnan, ahová az assírok az izraelita törzseket telepítették. E törzsek népességének szaporodása a közelben lévő, lakatlan területek benépesedéséhez vezetett. Ezek az izraeliták csak a népvándorlások utolsó hullámaival kerültek Európába, évszázadokkal az apostolok után, és a skandináv országokban kötöttek ki.

Dorotheusz állítása szerint Mátét a pártus Hierapoliszban temették el. A Pártus Birodalom valójában egy laza törzsszövetsége volt azoknak az izraelitáknak, akik ebben az időben még Közép-Ázsiában laktak. A perzsák támadásai végül kilökték őket e területekről, így ők is elkezdték vándorlásukat nyugat felé. A Pártus Birodalom fennállásának zenitjén igen jelentős gazdagságot bírt, amely kihatott a körülöttük élő nemzetekre is a kereskedelem révén. Bizonyos fokig ekkor is beteljesedett rajtuk az ígéret, miszerint “áldott, aki áld tégedet, átkozott, aki átkoz” (Ter.12:3). Egyes etióp és görög források szerint Máté Dáciába (mai Románia) és még Makedóniába is eljutott a küldetésében. Ez azt jelentené, hogy a törzsek egyes elemei ekkor ezeken a helyeken lakoztak. Ez egyáltalán nem elképzelhetetlen, hiszen az izraelita törzseknek voltak olyan elemei vagy hullámai, amelyek állandó mozgásban voltak, rövid ideig megtelepedve bizonyos területeken. Ebben az időben a hatalmas Szkítia legnyugatibb területének egyébként Dácia számított. A normannok (Benjámin fiainak egy része) például tartózkodtak Dáciában egy ideig, majd Norvégiában, Franciaországban és Angliában állapodtak meg véglegesen.

Egy francia tradíció szerint Miriam, Jézus anyja járt Galliában (mai Franciaország), ami megerősíti azt, hogy János apostol szintén járt ott, hiszen Jézus az anyját János gondjaira bízta. Pál tudta, hogy Galliát izraelita törzsek lakták, ezért ki is kerülte azt a területet, amikor Itáliából Spanyolországba ment (Róm.15:24, 28). Galliában tehát a többi apostolok valamelyike hirdette az evangéliumot.

Ha hihetünk a történészek leírásainak, és annak, hogy az apostolok azokon a helyeken töltötték be a Jézustól kapott utasításokat, amelyeket a történészek megneveznek, akkor ily módon is azonosítani tudjuk az onnan továbbvándorló izraeliták mai leszármazottait. Igen, az apostolok elvitték a jó hírt az elveszett izraelitákhoz, ezt parancsolatként kapták, amit véghezvittek. Az Isten munkái valóban csodálatosak, amint teljes hatalommal kivitelezi akaratát a választott népével kapcsolatban!

 

Szent Péter és Szent Pál apostolok

 

https://www.magyarkurir.hu/hirek/szent-peter-es-szent-pal-apostolok

Kultúra – 2019. június 28., péntek

 

Péter lelkes, odaadó és szolgálatkész ember volt, aki szívét az ajkán hordta. Őszinte, emberi módon mondott nemet az Üdvözítőnek, amikor az egy napon a tanítványok körében kijelentette, hogy szenvedés lesz a sorsa. „Uram, ilyesmi nem történhet veled!” (vö. Mt 16,21–23) Őszinte düh fogta el a Getszemáni-kertben is, amikor Mesterét elfogták. Kardjával levágta a főpap szolgájának fülét (Jn 18,10). Ragaszkodását és hűségét bizonyítja, hogy Jézus elfogatása után bejutott a főpapi épület belső udvarába. Ura közelében akart maradni, de nyilvánvalóan jóval többre vállalkozott, mint amennyi a veszedelem órájában tőle telt (Mk 14,29–31.66–72). Tagadásának történetét, a hűség és a gyöngeség közti küzdelmet úgy fogta föl az ősegyház, mint minden hívőnek szóló óvást a csalfa önbizalomtól, s mint az Úr megbocsátó szeretetének vigasztaló ígéretét.

Természeténél és jelleménél fogva Péter nem volt szikla. És mégis épp őt találta Jézus alkalmasnak az Egyház legfőbb hivatalára: ő lett a „kéfa”, vagyis a „szikla”.

Simon (Péter) és testvére, András Betszaidából, a Genezáreti-tó partján lévő halászfaluból származtak, mindketten halászok voltak. Péter aztán házasságkötésekor átköltözött Kafarnaumba, anyósa házába, akit az evangélium szerint Jézus csodája gyógyított meg (Mk 1,29–31). A későbbi hagyomány joggal tekintette gondviselésszerűnek, hogy Simon halász volt. Ő lett az emberhalászok között az első: „Ezentúl emberhalász leszel” (Lk 5,10).

Péter az Egyház sziklaalapja. Jézustól kapott hatalmát az oldás és kötés, illetve a kulcsok jelképezik. Az Úr maga jelölte meg őt a Kéfás (szikla) névvel: „Te Szikla vagy, és én erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek erőt rajta” (vö. Mt 16,18; Mk 3,16; Jn 1,42). Ő Krisztus nyájának a pásztora, őt bízta meg az Úr – miután háromszor kérdezte meg tőle: „Szeretsz-e engem?” – juhai legeltetésével (Jn 21, 15–17).

Az I. Heródes Agrippa alatt (44 körül) támadt, Az apostolok cselekedeteiben is elbeszélt egyházüldözéskor Péter elhagyta Palesztinát, és a birodalom keleti részébe ment. Az apostoli zsinat utáni időben (49 táján) Antiochiában találjuk. A kis-ázsiai egyházközségeknek szánt első Péter-levél itteni tevékenységére utal.

Kevés konkrét adatot tartalmaznak forrásaink az apostol utazásairól és tevékenységéről életének második periódusában, két jelentős tényt lehet biztosan megállapítani belőlük: Péter az egyetlen az apostolok és más jeruzsálemi tekintélyek sorából, akit az ApCsel 12,17 által jelzett időpont után Palesztinán kívül, tehát kimondottan pogány területen lehet találni. Bár úton volt, nem volt látható kapcsolata a helyi egyházközségekkel, amint azt missziós tevékenység esetében várnunk kellene. Ebben is a főapostolnak az egész Egyházra szóló jelentősége nyilatkozik meg: ebből magyarázható, hogy az egykori betszaidai halász miért jutott el Rómáig.

Péter üdvösségtörténeti feladata a Szentföldön kezdődött, Jeruzsálemben, a szent városban, Ura és Mestere halálának helyén. De megbízatása kivezette őt innen, egészen az akkori világbirodalom fővárosába, ahol megszületett a vértanúk egyháza.

Amikor a hivatalos Róma megérezte, hogy az új vallás veszélyes lehet, mivel az emberek egyenlőségét hirdeti és éli, és a császárt nem tiszteli istenként, a keresztények arra kényszerültek, hogy összejöveteleiket a föld alatt, a katakombákban tartsák. Az éjszakai órákban a mécses gyér fényénél Isten pásztora – aki egykor megtagadta az Urat – átadta gyermekeinek a benne izzó erőt. Azután eltemették testvéreiket, akik Nero kertjében eleven fáklyaként égtek el vagy vadállatok prédájává lettek. Azután eljött az a nap, amikor Pétert is elfogták. Az apostol azonban a börtönben is a fény, a szabadság és az élet üzenetét hirdette. Csendes éjszakákon az Úrhoz imádkozott. Maga előtt látta Mesterét, és hallotta, hogy e szavakat mondja: „Amikor fiatal voltál, felövezted magad, s oda mentél, ahová akartál. De ha majd megöregszel, kiterjeszted karod, s más fog felövezni, és oda visz, ahová nem akarod.” „Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek!” – suttogta ismételten maga elé. És súlyos napjai telve voltak mély békességgel.

A hagyomány szerint 67-ben halt vértanúhalált, ugyanazon a napon, mint Pál apostol. Sok kínzás után saját kérésére fejjel lefelé feszítették keresztre, mert alázatosságában nem tartotta magát méltónak ugyanarra a halálra, mint amit Mestere szenvedett el.

Henryk Sienkiewicz Quo vadis című regényében olvassuk:

„Péter, katonáktól körülvéve, úgy nézett a városra, mint ahogy az uralkodó nézi örökségét. »Megváltottalak, enyém vagy!« – mondta, s nemcsak a kereszt számára gödröt ásó katonák, de a hívők közül sem sejtette senki, hogy valóban e város igazi ura áll közöttük, hogy a Caesarok elmúlnak, a barbárok hullámai elhömpölyögnek, évszázadok múlnak el, de ez az aggastyán itt fog uralkodni örökké. A nap még jobban Ostia felé hajlott, megnövekedett, és vörös színt öltött. Az ég egész nyugati fele ragyogó fényben úszott. A katonák Péterhez léptek, hogy levetkőztessék. Ő azonban imádkozás közben hirtelen felegyenesedett, s jobbját magasra emelte. A pribékek ijedten torpantak meg, a hívők szintén visszafojtották lélegzetüket, azt hívén, hogy beszélni akar, s mély csend lett. Ő pedig a magaslaton állva, jobbjával keresztjeleket rajzolt, halála órájában áldást osztva: »Urbi et orbi!«”

Pétert mint apostolfejedelmet ábrázolják, Szent Pállal, Krisztus mellett. Attribútuma a kulcs, emellett a pásztorbot, a hal, a kakas. Oltalmazója az Egyháznak, a szentatyának és a papoknak. Védőszentjüknek tekintették a halkereskedők, hálószövők, kulcsai miatt a lakatosok, esztergályosok, kapusok, felügyelők. Lábbetegségek, veszettség, kígyómarás ellen kérték oltalmát.

A magyar néphagyományban is feltűnik alakja: vallásos mondáink egyik legfőbb hőse a gyarlóságaiban, de jóravalóságában is annyira emberi Péter, aki Urával a földön, a világi nép között vándorol. Kíváncsiságával, akadékoskodásával sokszor az emberiség képviselőjének tetszik, aki a teremtés és a természet titkait, érthetetlen furcsaságait, az embersors nagy bökkenőit iparkodik kifürkészni, megérteni. Sokszor elégedetlen azzal, amit lát, tapasztal, végül azonban mindig belátja, hogy Mesterének van igaza, ő tud és intéz mindent a legbölcsebben. Népmeséinkben, tréfáinkban mint a mennyország bölcs, tapasztalt kapusa tűnik föl, szinte ő dönti el, hogy ki érdemes az üdvösségre.

Péter-Pál napját a köztudat az aratás kezdő napjaként tartja számon. A munkakezdet kultikus hagyományai azonban inkább Sarlós Boldogasszonyhoz fűződnek a néphagyományban. Emellett Péter-Pál ünnepének aratók miséje néven emlegetett nagymiséjén több helyen áldást kértek az aratásra, és volt, ahol megáldották az aratószerszámokat is.

* * *

Pál a kilikiai Tarzuszban született zsidó családban, születésekor a Saul és a római Pál nevet egyaránt megkapta. Atyjától városi és római polgárjogot örökölt. Sátorkészítő mesterséget tanult, amivel apostolsága alatt sem hagyott fel (ApCsel 18,3; 1Kor 4,12; 1Tesz 2,9), hogy független maradhasson (1Kor 9,15). Jól beszélt görögül, ismerte a hellén műveltséget. Gondolkodásának súlypontja azonban kétségtelenül a zsidó hagyományban volt. A zsidóság szigorú irányzatához, a farizeizmushoz csatlakozott, tudatosan (Fil 3,5; Gal 1,14). Helyzete Jézus minden tanítványánál alkalmasabbá tette arra, hogy a legkülönbözőbb fölfogású és képzettségű emberek nyelvére lefordítsa az evangéliumot. Zsidó volt a zsidóknak, görög a görögöknek. „Mindenkinek mindene lett” (vö. 1Kor 9,20–23).

A Törvényért és az atyai hagyományokért égő buzgólkodása a keresztények üldözőjévé tette. Jelen volt István vértanú megkövezésekor: a ruhákat őrizte (ApCsel 7,59). 34 körül azonban a damaszkuszi úton megváltozott az élete: találkozott a Föltámadottal. És mindent elvetett aztán Krisztusért. A Törvénynek, a Törvényhez való hűségnek és a cselekedetekből való megigazulásnak az útja érvényét veszítette számára, arra a meggyőződésre jutott, hogy az ember az üdvösségét csak Istenben találja meg, akinek tökéletes bizalommal ki kell szolgáltatnia magát. Krisztusnak ez a kinyilatkoztatása Pál számára azt is magában foglalta, hogy Isten mint a népek Istene mutatkozik be; a pogányok is hivatalosak tehát a hit útjára. Meghívatásával együtt Pál ezért fölismerte, hogy az evangéliumnak a pogányok közötti hirdetése az ő feladata. És a rá jellemző radikalizmussal járta ezt az utat.

Az óráról, amikor Saulból Pál lett, Szent Lukács ad drámai leírást (vö. ApCsel 9, 3–19). Amikor feltűntek Saul előtt Damaszkusz tornyai, az égből egyszerre nagy fényesség vette körül. Földre hullott, és hallotta, hogy egy hang így szól hozzá: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?” Pál megkérdezte: „Ki vagy, Uram?” „Jézus vagyok, akit üldözöl. De állj föl, és menj a városba, ott majd megmondják neked, mit kell tenned.” Útitársainak elakadt a szavuk, mert hallották a hangot, de látni nem láttak semmit sem. Saul fölkelt a földről, kinyitotta szemét, de nem látott. Úgy vezették be Damaszkuszba kézen fogva. Itt három napig imádkozott és töprengett. Akkor az Úr elküldte hozzá Ananiást, és szíve elnyerte a hit ismeretét. Ezután megnyíltak szemei és látott. A következő szombaton határtalan volt a csodálkozás a damaszkuszi zsinagógában, amikor Saul fölállt, és a farizeus biztos szentírásismeretével bizonyította az elnémult hallgatóság előtt, hogy a Názáreti Jézus valóban a megígért Messiás. Azt is elbeszélte nekik, amit átélt, és elmondta, hogy ő már a Krisztusé.

Megtérése után Pál azonnal megkezdte a missziót. Több éven át működött Szíriában és hazájában, Kilikiában (Gal 1,21). Lehetséges, hogy az ApCsel 13. és 14. fejezetében elbeszélt missziós utazás erre az időre esett. Barnabással Antiochiába érkezett, ahol már megalakult egy Törvény nélküli pogány-keresztény egyházközség (ApCsel 11,19). E közösség küldötteként vettek részt Pál és Barnabás az ún. apostoli zsinaton (49-ben), ahol Pálnak sikerült elérnie a zsidó Törvénytől való szabadság elvi elismerését. Később a kimondottan pogány vidékeken munkálkodott, végigjárta Kis-Ázsiát, Makedóniát és Acháját. Korintust nem számítva, ahol másfél évig tartózkodott, nem sokáig maradt egy helyen, az Egyház megszervezését rábízta az újonnan megnyert keresztényekre és munkatársaira. Valami mindig továbbűzte őt, mert az igehirdetést érezte küldetésének. Mint a népek apostola a birodalom egész területét a maga missziós területének tartotta (vö. Róm 1,14; 15,16). Missziós útját kezdettől fogva összeütközések, bebörtönzések, büntetések (megvesszőzés, korbácsolás, megkövezés) jellemezték – így hordozta magán „Jézus jegyeit” (vö. Gal 6,17; 1Tesz, 2,2; Fil 1,12.; 2,17; 1Kor 4,9; 15,30; 2Kor 1,4.; 4,8; 11,23; Filem 13).

Korintusból írta Pál a római egyházközséghez szóló levelét, mely fordulópontot rögzít: az apostol a birodalom keleti felében lezártnak tekinti a missziót, Rómán keresztül akar továbbmenni Hispániába. A levél mindent összefoglal, ami a két évtizedben teológiailag megérett Pálban. Hitének középpontja Isten szeretete, amitől semmi sem szakíthat el (Róm 8,38). A Rómaiakhoz írott levél Pál teológiai végrendelete lett. Az apostolok cselekedetei szerint a római állam foglyaként érkezett Rómába. A hagyomány szerint 67-ben végezték ki, lefejezték a Rómából Ostiába vezető út harmadik mérföldköve mellett. Egy régi legenda szerint azon a helyen, ahol feje a földre hullt, három forrás fakadt.

A fazekasok, kosárfonók, köszörűsök, kötélgyártók, újságírók védőszentje, süketség, görcs, kígyómarás, ijedtség esetén kérték oltalmát, esőért, a föld termékenységéért fohászkodtak hozzá. Péterrel együtt Krisztus oldalán ábrázolják; attribútuma a kard, mellyel lefejezték.

Istenünk, te Péter és Pál apostolok ünnepével áldott szent örömet adtál a mai napon. Engedd, hogy Egyházad mindenben kövesse azok tanítását, akik első hirdetői voltak keresztény hitünknek. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

Forrás
Diós István: A szentek élete
Magyar katolikus lexikon
Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium I.

Magyar Kurír
(bh)

0
Posted in Figyelő

További bejegyzések

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük