Menü Bezárás

Novus ordo seclorum – Az új világrend 1. rész

Van-e nemzetközileg megszervezett pénzhatalom?

„Az ezredvégi nagy borzongás” c. tanulmány szerzői szerint az ilyen állítások, hogy a „pénzvilág
uralkodik a reálszféra vagy a valóságos világ fölött” összemosó jellegűek, nem határozzák
meg pontosan „ki” vagy „mi” uralkodik „ki” vagy „mi” fölött./1/ A pénzvilág összetétele
olyan sokrétű – felöleli az üzleti bankokat, a brókerházakat, az áru- és részvénytőzsdéket, a
devizapiacokat, a biztosítótársaságokat, a hazai és multinacionális nagyvállatok treasury
részlegeit, a nyugdíjalapokhoz hasonló intézményi befektetőket, a fedezeti alapokat, a nemzetközi
pénzügyi intézményeket (Világbank, Nemzetközi Valutaalap, Nemzetközi Fizetések
Bankja, stb.), -, hogy a pénzvilág, mint olyan, nem képes központilag irányítva, egységesen
cselekedni. Intézményeik száma és erőssége önmagában még nem elég annak a feltételezésnek
az alátámasztásához, hogy – alá- és fölérendeltségben – a pénzvilág irányítja az értéket előállító
reálgazdaságot. Ezt az elutasító álláspontjukat azzal támasztják alá, hogy a kollektív cselekvés
elmélete szerint az olyan nagy csoportok esetében, mint amilyen a pénzvilág, nem igazán
megalapozható a központilag megtervezett, egységes cselekvés feltételezése. (Ezt a feltételezést
divat ma „összeesküvési vagy konspirációs elméletnek” is nevezni.) Éppen ezért, ha a
nemzetközi pénzvilághoz hasonló óriáscsoportoknak származik hasznuk egy adott cselekvésből,
akkor már csak elméleti megfontolásból is óvatosan kell bánni a szándékos együttcselekvés
feltételezésével. Azért utaltunk röviden erre a nemzetközi pénztőke szervezett hatalmát
tagadó tanulmányra, hogy a továbbiakban kimutassuk a szerzők álláspontjának a
tarthatatlanságát.

Ismerkedjünk meg először néhány olyan tekintélyes embernek a véleményével, akiket nem
lehet szélsőséges elfogultsággal vádolni, és akiknek szakmai felkészültségében is megbízhatunk:
A háttér erők létezéséről Disraeli brit miniszterelnök ezt mondotta 1856. július 14-én, a Brit
alsóházban:

„Van egy hatalom Olaszországban, amelyről alig teszünk említést ebben a házban…. a titkos
társaságokra gondolok… Nincs értelme tagadni, mert lehetetlen eltitkolni, hogy Európa nagy
részét – egész Olasz- és Franciaországot, valamint Németország nagy részét, hogy más
országokat ne említsünk -, titkos társaságok egész hálózata vonja be, ahogyan a föld felszínét
behálózzák a vasútvonalak. És melyek a céljaik? Nem is kísérlik elrejteni. Nem akarnak alkotmányos
kormányzatot; nem akarnak megreformált intézményeket… a föld tulajdonát akarják,
elűzni a jelenlegi birtokosokat és véget vetni az egyházi intézményeknek. Néhányuk ennél is
tovább megy…” /2/

Ugyancsak Disraeli mondotta az 1848-as európai forradalmakat követően:
„A világot egészen más személyek kormányozzák, mint ahogy azt a kulisszák mögé nem látók
képzelik. Az a hatalmas forradalom, amely jelenleg van készülőben Németországban, jelentősebb
reformot fog jelenteni, mint az első./3/
Walter Rathenau, – kiemelkedő szocialista politikus, a Rothschild család pénzügyi tanácsadója,
a B’nai B’rith rend tagja, aki az első világháborúban a császári Németország hadiiparának
legfőbb irányítója, a weimari Németországban pedig rövid ideig külügyminiszter volt,
– ezt írta a bécsi „Neue Freie Presse” 1909. december 25-i számában:

„Háromszáz ember, akik közül mindegyik ismeri a másikat, irányítja a kontinens sorsát, és ők
választják ki utódaikat is környezetükből… A pénztőke (Hochfinanz) hivatott arra, hogy a
császárok és királyok helyett kézbevegye a kormányok gyeplőit” /4/
A költő Frank Wedelkindhez írott levelében pedig, amelyet a Süddeutsche Zeitung 1963.
február 7-i száma közöl, többek között ez olvasható:
„A valódi háromszázak óvatosak és az a szokásuk, hogy letagadják hatalmukat. Ha hozzájuk
fordul, akkor így válaszolnak: mi semmiről sem tudunk; olyan üzletemberek vagyunk, mint a
többiek. Másrészt jelentkezik nem háromszáz, de háromezer kereskedelmi tanácsos, aki
harisnyával és művajjal kereskedik, és azt mondja: mi vagyunk azok. Névtelenségükben rejlik
a hatalmuk… Egyikük a jezsuitáknak dolgozik, másikuk a Kuria megbízottja. Megint egy másik
olyan külföldi egyesület képviselője, amely a porosz állam legnagyobb hitelezője. Mindez
bizalmas. Nézze: a szokásos módon nem könnyű ezekkel az emberekkel találkozni. Elutasítják
a közeledést.” /5 /

A „Wiener Press” 1921. december 24-i számában pedig megismétli és kiegészíti a fentieket:
„Csupán háromszáz ember, aki mind személyesen ismeri egymást, határozza meg Európa
sorsát. Utódaikat is maguk választják ki kíséretükből. Ezek az emberek minden szükséges
eszközzel rendelkeznek ahhoz, hogy véget vessenek annak az államformának, amelyet
ésszerűtlennek ítélnek.”

Theodore Roosevelt, az Egyesült Államok 26. elnöke, 1912-ben egy választási gyűlésen a
következőket mondotta:
„A látható kormány mögött trónol egy láthatatlan kormány, amely nem tartozik hűséggel a
népnek, és nem ismeri a felelősséget. Az államférfi feladata ennek a láthatatlan kormánynak a
megsemmisítése, a korrupt üzlet és a korrupt politika közti szövetség széttörése.”/6/
Woodrow Wilson, aki nemcsak az Egyesült Államok 28. elnöke, de tekintélyes történész,
egyetemi tanár és a Princeton Egyetem elnöke is volt, félreérthetetlenül célzott egy hatalmas
és jól szervezett hálózat létezésére, amely ellenőrzése alatt tartja a gazdasági-társadalmi
folyamatokat. 1913 decemberében ő írta ugyan alá a Federal Reserve System (az Egyesült
Államok pénzrendszerét kézbentartó magánkartell, amely ellátja a központi bank szerepét)
engedélyezéséről szóló törvényt, de már 1916-ban így foglalja össze Amerika pénzügyigazdasági
helyzetéről a véleményét:
„Ezt a nagy ipari nemzetet most már a pénzhitel rendszere ellenőrzi. A hitelek nyújtása
központosítva lett. Ezáltal az ország növekedése, és valamennyi tevékenység ellenőrzése
néhány ember kezébe ment át. A legrosszabb uralom alá kerültünk, kormányzatunk egyike a
civilizált világ leginkább ellenőrzött és dominált kormányzatának. Ez a kormány többé nem a
választók szabad döntésének, hanem befolyásos csoportok véleményének és kényszerének
megfelelően cselekszik.”/7/

Ezeket mondta 1920-ban, amikor már tudta, hogy nem pályázza meg újabb négy évre az
elnökséget:
„Az Egyesült Államok kereskedelmének és iparának még a legnagyobbjai is félnek valakitől,
félnek valamitől. Tudják, hogy létezik valahol egy hatalom, amely olyan szervezett, kifinomult
és mindenre figyelő, olyan összefonódott és mindent átható, hogy jobban teszik, ha nem
beszélnek hangosan, amikor elítélőleg nyilatkoznak róla.” /8/
Franklin Delano Roosevelt, – aki 1933-tól 1945-ig volt az Egyesült Államok 32. elnöke -,
úgy vélte, hogy „a politikában semmi sem történik véletlenül. Ha valami megtörténik, biztosak
lehetünk abban, hogy az így lett eltervezve.”

Az 1930-as évek elején dúló világgazdasági válság idején mondotta a következőket:
„Amerikában 60 család ellenőrzi az egész ország vagyonát… A lakosság egy harmadának
nincs elfogadható lakása, ruházata és alultáplált… A Közmunkahivatal programjain résztvevők
20%-a a nagyfokú alultápláltság következtében nem képes végig dolgozni egy munkanapot…
Szándékomban áll kiűzni a pénzváltókat a templomból.”
Roosevelt tisztában volt vele, hogyha nem képes a nemzetközi pénzvilág modern templomából
képletesen szólva kiszorítani, – megfegyelmezni, befolyásolni – azokat, akik a pénz visszatartásával,
a hitelek megvonásával, és más pénzügyi manipulációkkal tartósan megbénították
az egyébként egészséges gazdasági életet, akkor nem tud végetvetni a gazdasági válságnak.
Hamarosan rájött azonban, hogy a pénzhatalommal szemben tehetetlen./9/
Arnold Toynbee brit történelemfilozófus, a London School of Economics tanára, aki 40 éven
át, 1925-től 1965-ig a tekintélyes Royal Institute of International Affairs igazgatója volt,
annak a meggyőződésének adott hangot, hogy „a jövő pénzembere a világot átfogó irányítási
rendszer egyik kulcsszereplője lesz, függetlenül attól, hogy visel-e valamilyen hivatalos címet
vagy sem. Az üzletemberek következő nemzedékének a többsége az új világrend kialakításával
és fenntartásával lesz elfoglalva, amely az egyetlen alternatívának tűnik a népirtással
szemben.”/10/

Pierre Quesnay, aki 1926-ban a Francia Nemzeti Bank vezérigazgatója volt, főnökének, a
Bank kormányzójának, Emil Moreau-nak, a megbízásából tárgyalásokat folytatott Londonban
Montague Norman-nel, a Bank of England, az Angol Nemzeti Bank akkori elnökével.
Visszatérve Párizsba, többek között, ezeket jelentette:
„Az Angol Bank elnöke számára a Huszadik Század legnagyobb feladata a világ gazdasági és
pénzügyi megszervezése. Nézetei szerint a politikusok és a politikai intézmények nem képesek
elvégezni ezt a feladatot. Csak a központi bankok, amelyek egyidejűleg függetlenek a
kormányoktól és a magán pénzintézetektől, alkalmasak ennek a feladatnak a megoldására.
Ezért kampányt folytat a teljesen autonóm központi bankok érdekében, amelyek irányítják a
saját pénzügyi piacaikat és közös megegyezéssel osztják fel maguk között a hatalmat. Ezt úgy
tudják sikeresen megvalósítani, ha a politikai szférától elvéve ők döntenek minden olyan
kérdésben, amely lényeges az adott ország pénzügyi biztonsága, a hitelek szétosztása és az
árak mozgása tekintetében. Így elejét tudják venni, hogy a belső politikai küzdelmek kárt
okozzanak a nemzetek gazdasági fejlődésének.”/11/
Norman tehát egy olyan világrendszert akart, amelyben a nemzetek pénzügyi szuverenitása
megszűnik, ahol a központi bankok a politikától függetlenül maguk dönthetnek a nemzetek
legfontosabb pénzügyi kérdéseiben.
Wright Patman, aki az amerikai képviselőház bank és pénzügyi albizottságának a vezetője
volt, állapította meg a washingtoni kongresszus tagjai számára 1964-ben készült jelentésében:
„Az Egyesült Államoknak ma gyakorlatilag két kormánya van…Az egyik alkotmányos előírásoknak
megfelelően jön létre, a másik kormány a független, ellenőrzetlen és a tevékenységét
nem egyeztető Federal Reserve System, (Ford: a Szövetségi Tartalék Rendszer, az Egyesült
Államok magántulajdonban lévő jegybankja), amely a pénzfeletti hatalmat gyakorolja, noha ez
hatalom a Kongresszust illeti meg az alkotmány előírásai szerint.”/12/
Tehát sem a demokratikusan megválasztott és politikai felelősséggel tartozó elnökök, törvényhozók,
sem a pénzügyminiszterek nem irányíthatják a pénzügyeket. Ezekben az igen fontos és
minden polgárt érintő kérdésekben magánszemélyek döntenek a politikai felelősségrevonás
minden lehetősége nélkül. Vagyis a gazdasági-pénzügyi szféra az ellenőrzetlen hatalommal
rendelkező pénzvagyon tulajdonosok magán kormányzása alá került.

Carroll Quigley amerikai egyetemi tanár, a washingtoni Georgetown Egyetem, a Princeton
Egyetem és a bostoni Harvard Egyetem köztiszteletben álló professzora volt. Clinton elnöknek
is ő tanította a történelmet, amikor diákként a Georgetown egyetemen tanult. Clinton elnök
1996-ban, – másodszori megválasztását követő beiktatásakor – ismét meleg szavakkal
emlékezett meg tudós tanáráról, akire Henry Kisinger is számos esetben hivatkozott és
hivatkozik írásaiban, mint szaktekintélyre. Quigley volt a szerzője „a civilizáció fejlődése” c.
széles körben használt egyetemi tankönyvnek, tagja volt a „Current History” c. tekintélyes
szakfolyóirat szerkesztőbizottságának, rendszeresen tartott előadásokat az amerikai hadsereg
és haditengerészet vezérkari iskoláin, a tábornoki karnak, a Smithsonian és a Brookings
Intézetben, valamint az amerikai külügyminisztériumban. Quigley azonban nemcsak tudós
volt, hanem szoros kapcsolatban állott Amerika és a nyugati világ szupergazdag pénzdinasztiáival.
Saját szavai szerint beavatott ismerője volt a globális pénzhatalom struktúrájának. A
„Tragédia és remény” c. 1350 oldalas művét az intellektuális elitnek szánta, amelyben azt is
feltárja, hogyan működik a nemzetközi pénzhatalom titkos hálózata. A „Tragédia és remény”
324. oldalán a következőképpen írja le a pénzvagyon tulajdonosok nemzetközi hálózatának
célját:
„…ez nem kevesebb, mint létrehozni a pénzügyi ellenőrzés olyan magánkézben lévő világrendszerét,
amely képes uralni valamennyi ország politikai rendszerét és a világgazdaság
egészét. Ezt a rendszert a világ központi bankjai feudális módon kontrollálnák összhangban
azokkal a titkos megállapodásokkal, amelyeket a rendszeresen tartott magántalálkozókon
és konferenciákon elfogadnak…”/13/
Quigley csak egy szűk elitnek szánta a „Tragédia és remény”-ben közölt információkat. Nem
számított arra, hogy egyes újságok majd elkezdik idézni, helyesen ráérezve, hogy ezek értékes
betekintést engednek egy rejtett hatalmi struktúra belső működésébe. A sajtónyilvánosság
nyomán ugrásszerűen megnőtt a kereslet a könyv iránt, elsősorban azok részéről, akik
szembeálltak a pénzhatalom rejtett hálózatával és ismerni akarták egy bennfentes véleményét.
Ennek az lett a következménye, hogy a kiadó beszüntette a könyv árusítását és 1968-ban
megsemmisítette a nyomdai kliséit is. A pénzhatalom urai, érthetően, nem akarták az idézett
információ széleskörben való terjedését. Quigley „HÁLÓZATNAK” nevezte el a pénzhatalmat
gyakorlók csoportját. Ez a találó elnevezés megkönnyíti a nemzetközi pénzhatalom
erőinek megértését. Ez a HÁLÓZAT nem egy titkos társaság. A pénzvagyon tulajdonosainak
megvannak a HÁLÓZATON belüli, hagymaszerű rétegződéssel felépülő, külön és valóban
titkos és még titkosabb exkluzív szervezetei. Ezek tagjai töltik be a HÁLÓZAT kulcspozícióit,
de bizonyossággal állítható, hogy a HÁLÓZATBAN sokan tevékenykednek olyanok is,
akiknek nincsenek, vagy alig vannak ismereteik a rejtett kontrollról. A pénzhatalom
nemzetközi HÁLÓZATÁNAK központjában mindig egy kicsi csoporté a teljes ellenőrzés, egy
vitathatatlan hatalmú vezetővel az élén. A következő vezetői szint tagjai nagyrészt nem is
tudják, hogy létezik egy még intimebb belső vezetői mag. Ők tudatosan úgy vannak
tájékoztatva, hogy ők alkotják a legbelsőbb vezetői gyűrűt. A központból kiinduló további
gyűrűk alkotják a HÁLÓZAT rendszerét. A külső gyűrűkben sok idealista található, akik
becsületesen a világ jobbítására törekednek. Többségük nem is gyanítja, hogy létezik egy
világuralmi célokat követő titkos vezetőség. Csak az nyer betekintést ennek a titkos
vezetésnek a tevékenységébe, akit alkalmasnak találtak arra jelleme és vezetői képességei
alapján, hogy kooptáljanak ebbe a legbelsőbb szupertitkos csoportba is.
A nemzetközi pénzhatalom napjainkban működő HÁLÓZATA – Quigley kutatásai szerint –
abból a titkos társaságból fejlődött ki, amelyet a birodalomépítő Cecil Rhodes angol pénzember
alapított a világ akkori leggazdagabb embereiből a századforduló idején. Célja az volt,
hogy az Egyesült Államok feletti brit hegemónia helyreállítása után megszerezze a világ7
uralmat és egy – a világ központi bankjai által ellenőrzött – modern feudális világtársadalmat
hozzon létre, – a globálissá tágított Brit Birodalmat – amelyben az angol nyelvet használják és
az angolszász kultúra az irányadó. Erről így nyilatkozott Cecil Rhodes „Confession of Faith”
(Hitvallás) néven ismertté vált írásában:
„Miért ne csatlakozzunk egy olyan titkos társasághoz, amelynek kizárólag egyetlen célja a Brit
Birodalom kibővítése azért, hogy az egész civilizált világ brit uralom alá kerüljön, hogy
visszaszerezzük az Egyesült Államokat, hogy az angolszász faj egy birodalmat alkosson.”
Évi egy millió fontot jövedelmező vagyonát Rhodes Lord Rothschildra hagyományozta 1888-
ban írt harmadik végrendeletében azzal, hogy hozzon létre egy titkos társaságot, amely
befejezi életművét. Az alapításra 1891 márciusában került sor. A társaságot Lord Rothschild
megbízásából Lord Alfréd Milner vezette. Ennek az angliai központtal működő Rhodes
Társaságnak hívták később a legbelsőbb irányító testületét Round Table-nek
(Kerekasztalnak). A többi országban létrehozott helyi szervezeteit pedig Round Table
Csoportoknak nevezték.

Clinton elnök mentora, Quigley professzor így ír a „Tragédia és remény” 324. oldalán a
Rhodes összeesküvésről:
„Létezik és már egy emberöltő óta létezett a múltban is egy nemzetközi angolbarát hálózat,
amely bizonyos mértékig úgy működik, ahogyan a radikális jobboldal gondolja, hogy a kommunisták
tevékenykednek. Ez a hálózat, amely a Kerekasztal Csoportokkal azonosítható, nem
idegenkedik attól, hogy együttműködjön és gyakran együtt is működik a kommunistákkal vagy
más csoportokkal. Jól ismerem, hogyan fejti ki tevékenységét ez a hálózat, mert az 1960-as
években lehetőséget kaptam arra, hogy két éven keresztül tanulmányozhassam zárt, irattári
anyagait és titkos feljegyzéseit. Nincs semmi ellenérzésem a hálózattal vagy céljai többségével
szemben, mert életem nagy részében közel álltam hozzá és eszközeihez. A múltban is és most
is ellenzem azonban néhány politikai nézetét, nevezetesen azt a hitét, hogy Anglia elsősorban
nem európai, hanem atlanti hatalom és szövetkeznie, sőt szövetségi államot kellene alkotnia az
Egyesült Államokkal és továbbra is el kell különülnie Európától; de a fő véleménykülönbséget
az okozza közöttünk, hogy a hálózat ismeretlen akar maradni, én viszont meg vagyok róla
győződve, hogy történelmi szerepe elég fontos ahhoz, hogy tudjanak róla az emberek… A
Rhodes-Millner Csoport hatalmát és befolyását a brit birodalom ügyeire és 1890-től folytatott
külpolitikájára – noha ez nem ismert széles körben – aligha lehet eltúlozni.”
Quigley posthumus műve, a nehezen hozzáférhető és ezért kevésbé ismert „The Anglo-
American Establishment, From Rhodes To Cliveden”, nem más, mint a Rhodes Tröszt
irányítása alatt álló egyvilág mozgalom, valamint a Tröszt szárnyai alatt álló társadalomtudósok
életének és munkásságának lelkesen megirt története. Könyvének bevezetőjében ezt
írja Quigley: „A Cecil Rhodes hetedik végrendelete által alapított Rhodes ösztöndíj közismert.
Ami nem olyan széleskörben ismert az az, hogy Rhodes előző öt végrendeletében hatalmas
vagyonát egy titkos társaságra hagyta, amelynek feladata a brit birodalom fenntartása és
kiterjesztése. Amiről viszont úgy tűnik, hogy senki sem tud, az az, hogy a Rhodes és fő
meghatalmazottja Lord Milner által alapított titkos társaság a mai napig fennáll. Kétségtelen,
hogy ez a titkos társaság nem olyan gyermeteg gyülekezet, mint a Kuk Klux Klan, tagjai nem
viselnek titkos öltözékeket, nem alkalmaznak titkos kézszorításokat és titkos jelszavakat.
Ennek a társaságnak minderre nincs szüksége, mivel tagjai valamennyien egészen közelről
ismerik egymást. Valószínűleg titkos esküt sem tesznek és formális beavatási eljárást sem
alkalmaznak. De ez a társaság igenis létezik és rendszeresen tart titkos megbeszéléseket,
amelyen a jelenlévő rangidős tagja elnököl.” Quigley mindehhez gyorsan hozzáteszi, hogy
„közölték velem: jobb lenne, ha erről a témáról nem írnék, mivel ez érvekkel látná el azoknak

az ellenségeit, akiket én nagyra becsülök. Ezt a véleményt azonban nem osztom. Az utolsó
dolog, amit kívánhatnék, hogy írásomat felhasználhassák az angolellenesek és az izolacionisták…
De úgy gondolom, hogy az igazságnak joga van ahhoz, hogy elmondják, és ha
elmondták, az nem lehet egyetlen jó szándékú ember kárára sem.” Quigley azt is megemlíti,
hogy a new yorki székhellyel működő Council on Foreign Relations valójában egy a Rhodes
Tröszthöz kapcsolódó és általa alapított titkos társaságnak, a Royal Institute of International
Affair-nek az elágazása. A CFR és a Rhodes Tröszt többi regionális szervezetének célja –
többek között – azoknak az ideáloknak a megvalósítása, amelyeket Cecil Rhodes jelölt ki.
Ma számos amerikai „Rhodes scholars” munkálkodik azon, hogy Cecil Rhodes elképzelését
átültesse a gyakorlatba. A Rhodes-ösztöndíjat 1904 óta kaphatja meg évente 32 tehetséges
amerikai diák, hogy Oxfordban tanulhasson és elsajátíthassa Cecil Rhodes szellemiségét. A
Round Table brit utódszervezete tehát a Royal Institut of International Affairs /Királyi
Külügyi Intézet/. Az amerikai utódszervezet pedig – az RIIA felügyelete alatt – a New Yorkban
1921 óta működő Council on Foreign Relations. /Külkapcsolatok Tanácsa/. A CFR-t kezdetben
a Rothschild bankház amerikai vezérképviselője, J. P. Morgan, irányította, később pedig a
Rockefeller család ellenőrzése alá került. E szervezet történetét kutató tudósok – akiknek a
könyvei, he nem is könnyen és olcsón, de beszerezhetők és tanulmányozhatók – arra a véleményre
jutottak, hogy ez a zárt csoport, amelybe csak gondos kiválasztás és meghívás utján
lehet bekerülni, és amelynek belső és még belsőbb irányító testületeibe is csak kiválasztott és
beavatott keveseket kooptálnak (vagyis nem demokratikusan választanak) feltehetően a
leghatalmasabb testület ma az Egyesült Államokban.

E terület kutatóinak egy része szerint a CFR belső körét a „Skull and Bones-Order” képezi,
ennek szupertitkos elitjét viszont az „Order of the Quest” alkotja, amely „Jason Society”
néven is ismert a kutatók előtt. Ezek a szerzők úgy vélik, hogy a „Skull and Bones” tagjain
keresztül irányítja a belső mag a CFR tagjait, akiket korlátozott időre (egy illetve öt évre) és
mindig csak meghatározott számban hívnak meg tagnak. /14/ Ennél is fontosabb azonban,
hogy Amerika és a világ legnagyobb bankjai (pl. Citibank/Citicorp, Bank of Tokyo, The
Chase Manhattan Bank, Bank of Montreal, Bankers Trust Company, Deutsche Bank AG
stb.), vezető brókerházai (Dow Jones and Company, Inc., J.P. Morgan and Co, Inc., Lazard
Fréres and Co, Lehman Brothers, Merrill Lynch International stb.), befektető cégei (The
Rockefeller Group, Salomon Brothers Inc., Soros Fund Management, Sierra Capital
Management stb.) multinacionális nagyvállalatai (Exxon Corporation, AGIP Petroleum
Company, AT and T International, Atlantic Richfield Company, The Boeing Company,
Texaco Inc, Xerox Corporation, Siemens Corporation, ITT, IBM, The Coca-Cola Company,
PepsiCo, Sony Corporation of America, stb.), biztosító társaságai (MetLife International,
Mutual Life Insurance Company of New York, The Prudentiel Insurance Company of
America, stb.), kereskedelmi kamarái (British-American Chamber of Commerce, French-
American Chamber of Commerce, stb.), tekintélyes intézetei (Institute of International
Bankers, Nomura Research Institute America stb.) és tömegtájékoztatási óriásai (Time
Warner, Times Mirror, Newsweek, stb.), is a CFR tagságához tartoznak, azaz számos gazdag
és nagyhatalmú korporáció is tagja a CFR-nek. Az 1994. július 1-től 1995. június 30-ig terjedő
időszakban 185 ilyen testületi, intézményi tagja volt a CFR-nek a szervezet saját évkönyvében
közölt adatok szerint. /15/

Ez a privát intézmény meghatározóan befolyásolja a szövetségi kormány működését, mert
megalakulásától kezdve annak kulcspozícióit – elnökválasztásról elnökválasztásra egyre
növekvő mértékben, de különösen nagy számban 1945 után – a CFR tagjai töltötték és töltik
be, olyan szakértők, akiket ez a magánszervezet választott, és képzett ki közfeladatok
ellátására. A CFR-tagja, illetve támogatottja volt Herbert Hoover, Franklin Delano Roosevelt,

Dwight Eisenhower, John F. Kennedy, Lyndon B. Johnson, Richard M. Nixon, Gerald R.
Ford, James E. Carter, George Bush és Bill Clinton. Ronald Reagan nem volt tagja a CFR-nek,
de több mint 75 CFR, illetve TC-tagot nevezett ki vezető kormánytisztségekbe. Amikor
alelnöke, Bush – aki a CFR-en kívül Skull and Bones, Trilateral Commission, Bilderberg
Group és Comittee of 300-tag -, követte az elnöki székben, akkor ő már 348 CFR, illetve TC
tagot helyezett el adminisztrációja kulcspozícióiba. Ez a szám tovább növekedett Bill Clinton
elnöksége alatt, aki nemcsak Rhodes-ösztöndíjas volt, de CFR, TC és Bilderberg tag, valamint
a „De Molay Order” örökös tagja is. /16/ (A jelenlegi Clinton kormányzat vezetői pozícióinak
már túlnyomó többségét a CFR tagjai töltik be, beleértve a Fehér Ház, a Pentagon, a CIA és a
State Department felső vezetőit is.) Ők ültetik át aztán a gyakorlatba a CFR szakértői által
részleteiben kidolgozott politikai programokat. Ha figyelembe vesszük, hogy ma már a
törvényhozás mindkét házában a legbefolyásosabb tisztségek egyre nagyobb részét a CFR
federális szinten kiépült hálózatához tartozó, vele kapcsolatban álló vagy tőle közvetve függő
képviselők és szenátorok töltik be, hogy mind a republikánus, mind a demokrata párt gépezete
is a befolyásuk alatt áll, hogy a központi bank szerepét betöltő magánkartell, a Federal
Reserve System pedig a CFR-t létrehozó pénzemberek tulajdonában van, továbbá, hogy a
Szövetségi Legfelsőbb Bíróság tagjainak a fele is a CFR, illetve a mögötte álló befolyásos
körök támogatásával került tisztségébe, akkor konkrét formát ölt a pénzhatalom szinte minden
döntési központot elérő-befedő sűrű hálózata. A pártgépezetek, pl. csaknem korlátlanul
finanszírozhatók a privát szervezetek, intézmények által. Ezzel szemben az egyes
elnökjelöltségért vagy más választott tisztségért induló személyek csak igen szigorúan
meghúzott és ellenőrzött korlátok között támogathatók. Ezért csak a pártgépezet támogatása
révén nyílik reális esély a megválasztásra. A pártgépezet viszont a CFR befolyása és hatékony
ellenőrzése alatt áll.

Amikor 1913-ban a nemzetközi finánc-elitnek sikerült privatizálnia az Egyesült Államok
pénzügyeit és létrehoznia a Federal Reserve System-nek nevezett magánkartellt, akkor még
azt is elérte, hogy a „Federal Reserve Act” kimondja: A FED „Class A” minősítésű részvénytulajdonosainak
neveit ne hozzák nyilvánosságra. Mára azonban már ismeretes, hogy a FED
főrészvényesei a következő magánbankok voltak (a jelenlegi tulajdonosai is ők vagy
jogutódaik): Rothschild Banks of London and Paris, Lazard Brothers Banks of Paris, Israel
Moses Seif Banks of Italy, Warburg Bank of Hamburg and Amsterdam, Lehman Brothers
Bank of New York, Kuhn, Loeb Bank of New York, Chase Manhattan of New York és végül
Goldman, Sachs Bank of New York. /17/ A FED hasznosságáról csak annyit, hogy megalakulása
előtt elhanyagolható volt az Egyesült Államok államadóssága, noha az amerikaiak
nem fizettek személyi jövedelemadót, az állam mégis kielégítően működött egyéb bevételeiből.
Ma, amikor fokozott adóteher sújtja az amerikaiakat, az államadósság 6000 milliárd dollár
fölé emelkedett és a költségvetés felét adósságszolgálatra kell fordítani. A magánszektor és az
egyes állampolgárok eladósodása pedig meghaladja a 14000 milliárd dollárt, összesen tehát 20
ezermilliárd dollár után kell fizetni az adósságszolgálatot az amerikaiaknak, évi mintegy 1400
milliárd dollárt.

Charles August Lindbergh képviselő, a világhírű repülő apja, ezt mondta a FED-ről szóló
törvényjavaslat kongresszusi vitájában 1913 decemberében:
„Ez a törvény megalapítja a világ legnagyobb trösztjét. Amikor Wilson elnök aláírja ezt a
törvényjavaslatot, legalizálja a pénzhatalom láthatatlan kormányát. Lehet, hogy az emberek
erre nem jönnek rá azonnal, de ez a felismerés csak néhány évet várat magára. A pénztröszt is
hamarosan rá fog ébredni arra, hogy még a saját érdekei szempontjából is túl messzire ment. A
népnek függetlenségi nyilatkozattal kell megszabadulnia a pénzhatalomtól. A választópolgárok
megtehetik ezt, ha ellenőrzésük alá veszik a törvényhozást. A Wall Streeti-ek nem tudnák

véghezvinni ezt a csalást, ha Önök, szenátorok és a képviselők, nem űznének szélhámosságot
a Kongresszussal. Ha olyan törvényhozásunk lesz, amely valóban a népet képviseli, akkor
stabilitás lesz. A kongresszus a legnagyobb bűnt a banktörvénnyel követte el.”/18/
Az amerikai törvényhozó tehát világosan látta, hogy a Federal Reserve System-ről szóló
törvény a pénzrendszert kiveszi a közösség érdekeit képviselő demokratikus állam kezéből és
átengedi magánszemélyeknek. Ezzel a legnagyobb hatalmat jelentő állami felségjog néhány
pénzember magánprivilégiuma lett. A gazdasági élet eddigi közútrendszere egy csapásra
átalakult magánútrendszerré, ahol magánszemélyek szedhetik és tehetik a zsebükbe kamat
formájában az útvámot. Ezután a társadalom tényleges beleszólása és ellenőrzése nélkül
csupán néhány magánszemély dönt olyan fontos mindenkit érintő közügyekről, mint a
pénzkibocsátás, a forgalomban lévő pénzmennyiség, a kamatláb, a hitelnyújtás és a valutaarányok
meghatározása.

Visszatérve a magánhatalommá szerveződött pénzvagyon intézményrendszerére, eddig még
nem szóltunk a CFR, azaz a Külkapcsolatok Tanácsa mögött álló pénzemberek tulajdonában,
irányítása illetve befolyása alatt lévő óriás alapítványokról, – Ford, Rockefeller, Carnegie,
Guggenheim stb. -, a több ezer kisebb alapítványról, az általuk alapított kutatóintézetekről, az
általuk pénzelt egyházi és civil szervezetekről, egyetemi programokról és a tulajdonukban lévő
írott és elektronikus tömegtájékoztatási intézményekről (ABC, CBS, NBC, CNN, UPI, New
York Times, Washington Post). Itt most csak annak az említésére szorítkozunk, hogy az elmúlt
80 év során alapítványok, bankok és korporációk egymást többszörösen átfedő, átláthatatlan
és áthatolhatatlan összefonódása jött létre, amelyben milliárdos vagyonok rejtőztek el az
adózás elől. A szervezett magánhatalomként működő HÁLÓZAT ezen alapítványok segítségével
rejtette el az adózás elől vagyonát és finanszírozza jövedelméből saját tevékenységét,
programjait, gyakorol befolyást a pénzügyileg tőle függő intézményekre, szervezetekre,
mozgalmakra.

A Council on Foreign Relations azonban csak egyike a nemzetközi pénzhatalom hálózatához
tartozó intézményeknek. A hálózat központi intézményének a kutatók „A Háromszázak
Bizottságát”(The Committee of 300) tartják, – egyes kutatók ezt a „Club of the Isles”-zal
azonosítják -, amely a háttér hatalom legfőbb döntéshozó szervének tekinthető. Kvázi ügyintéző
és a személyi kiválogatást végző szerve viszont a Royal Institute of International Affairs,
a RIIA, (Királyi Külügyi Intézet) politikai bizottsága, amely amerikai ikerintézményével, a
Council on Foreign Relations-el együtt irányítja a világrégiók közti együttműködést összehangoló
Trilateral Commission-t, TC-t (Trilaterális Bizottságot), valamint a központi döntéseket
továbbító és azoknak az egyes országokban történő végrehajtásáról gondoskodó
Bilderberg Group-ot (Bilderberg Csoportot) is. Számos erre szakosodott kutató legújabb
eredményei szerint a Bilderberg Csoport a legfontosabb a felsorolt intézmények közül./19/
Ugyancsak az RIIA irányítja az Oxford közelében lévő Tavistock Institute For Human
Relations-t, (Az emberi kapcsolatok Tavistock Intézetét), amely viszont a nemzetközi pénzhatalom
szolgálatában álló olyan kutatóintézetek munkáját hangolja össze, mint a Stanford
Research Institute, a Massachusetts Institute of Technology, Institute For Policy Studies,
RAND Corporation, Hudson Institute, Wharton School of Economics. Ugyancsak a Tavistock
Institut irányítja a Római Klubot és a hozzátartozó kutatócsoportok tevékenységét. Az 1993-
ban létrehozott Budapest Klub viszont a Római Klub fiókintézmények tekinthető. Alapítója
és jelenlegi elnöke a világhírű tudós és zongoraművész László Ervin, aki a Római Klub egyik
legfontosabb kutatási programját irányítja már évek óta számos kiváló tudós közreműködésével./
20/ De a Tavistock Intézet nevéhez fűződik, pl. annak a kísérleti programnak a
kidolgozása is, amelynek homályban tartott célja az volt, hogy a hagyományos értékrendszert
hordozó kultúrát olyan igénytelen popkultúrával cserélje le, a mely elősegíti a tömegek –
elsősorban a fiatalok – ízlésromboló manipulálását a rock-drug-sex szubkultúra rafinált
eszközeivel. Az itt előkészített program alapján indultak a világ meghódítására az 1960-as
évek elején a Beatlesek is. Erre utalt John Lennon, amikor 1962-ben ezeket mondotta Tony
Sheridan-nak a hamburgi Starclub-ban:
„Tudom, hogy a Beatles-nek olyan sikere lesz, amilyen eddig még semmilyen más zenekarnak
sem volt. Azért tudom ezt ilyen biztosan, mert ezért a sikerért én eladtam a sátánnak a
lelkemet.”/21/

A londoni Királyi Külügyi Intézet, a RIIA és testvérintézménye a new yorki Külkapcsolatok
Tanácsa, a CFR áttételesen, – gyakran csak többszörös közvetítéssel, – felügyeli az általa
kiválasztott főtitkárokon, helyetteseiken és más vezetőkön keresztül az ENSZ, valamint
szakosított szervezetei tevékenységét, továbbá meghatározza olyan nemzetközi szervezetek fő
stratégiai irányvonalát, mint a NATO, az Európai Unió, a Nemzetközi Valutaalap, a Világbank,
a Nemzetközi Fizetések Bankja, a Világkereskedelmi Szervezet. (Itt csak azt kívánjuk
kiemelni, hogy a most felsorolt intézményeket kivétel nélkül a Committee of 300, a CFR és a
RIIA kezdeményezésére és hathatós közreműködésével hozták létre és mindez kellően
dokumentálható.) Ugyanakkor a CFR-t olyan alapítványok pénzelik, amelyeket közvetlenül
irányítanak a Bechtel, a Citicorp, a Cummins Engine, a Kimberly-Clark és egy tucat más
nagyvállalat és pénzintézet emberei. Igaz a CFR-t nem a kormány finanszírozza, de olyan
szorosan együttműködik vele, hogy igen nehéz megkülönböztetni melyik kormányintézkedés
önálló és melyiket kezdeményezte a CFR./22/
Már volt szó a nemzetközi pénzhatalom szerves alkotórészét képező különböző titkos társaságokról,
de érdemes kutatni a különböző szabadkőműves irányzatok (Grand Orient, az angol és
az amerikai szabadkőművesség, a Priory of Sion és az Illuminátusság) valamint a pénzhatalom
intézményeinek az együttműködését az új világrend kialakításában és egy szinkretikus
világvallás elterjesztésében. Ez annál is fontosabb kutatási terület, mert több esetben is
bebizonyosodott, hogy az intézményesült pénzhatalom, a titkos társaságok és a különböző
szabadkőműves irányzatok legfelsőbb vezetői perszonáluniót alkotnak. Sok hasznos ismerettel
gyarapítaná tudásunkat annak kutatása is, hogy milyen a közvetlen és közvetett, nyílt és rejtett
kapcsolat a pénzhatalom nemzetközi HÁLÓZATA és a domináns politikai irányzatokat
képviselő pártok vezetői között. (Az amerikai Gery Kah kutatási eredményei szerint egyedül
a különböző szabadkőműves páholyok archívumaiban több mint két és fél millió dokumentum,
továbbá 60 ezer könyv található, amely tartalma miatt közérdeklődésre tarthatna igényt.)/23/
Számos jól dokumentált tanulmány tárta már eddig is fel, hogy a HÁLÓZAT milyen direkt és
indirekt kapcsolatot tart fenn a legfontosabb országok hírszerző szervezeteivel. Ennek a
területnek a kutatása a dolog természeténél fogva igen nehéz, de a valóság megismerése
érdekében a tudomány nem mondhat le ennek a területnek a kutatásáról sem. Az említett
kapcsolatoknak a felderítése és az archívumok tanulmányozása magyarázatot adhatna többek
között arra, hogy a lényeges kérdésekben miért annyira egyező a kevésbé fontos kérdésekben
egyébként élesen szembenálló pártok programja Amerikában és másutt is. Pl. miért akarta
Németországban a kormányzó koalíció és az ellenzék is az euró bevezetésével mindenáron
átruházni az ország gazdasági-pénzügyi szuverenitását – véglegesen és visszavonhatatlanul – a
Frankfurtban létrehozott nemzetek feletti európai központi bankra? Miért nem akarta egyik
sem biztosítani, hogy ebben a létfontosságú kérdésben – francia, olasz, dán, osztrák és angol
társaikhoz hasonlóan – a német polgárok is véleményt nyilváníthassanak egy demokratikus
népszavazás keretében?

A nemzetközi pénzhatalom HÁLÓZATÁNAK vázlatos áttekintése után térjünk vissza
szűkebb témánkhoz, hogy kik is irányítják a világ pénzügyeit. Quigley erről így ír a „Tragédia
és remény” 326. oldalán:

„Nehogy azt higgyük, hogy maguk a központi bankok vezérei lennének a meghatározó hatalmi
tényezők a világ pénzügyeiben. Nem azok. Helyesebb technikusoknak, saját országaik vezető
beruházó bankárjai képviselőinek tekinteni őket. Ezek a bankárok emelték fel őket és csak
tőlük függ elejtésük is. A világ tényleges pénzügyi hatalma ezeknek a beruházó bankároknak a
kezében van („nemzetközi” vagy „kereskedelmi” bankároknak is hívják őket), akik nagyrészt
meghúzódnak a háttérben saját nem bejegyzett magán bankjaikban. Ezek a bankárok kialakították
a nemzetközi együttműködés és az országon belüli dominancia rendszerét, amely
zártabb, hatalmasabb és titkosabb, mint a központi bankokban tevékenykedő ügynökeiké.”
A nemzetközi pénzhatalom HÁLÓZATÁNAK egyik reprezentánsa, a Rothschild házhoz közel
álló Soros György, aki egyben a CFR azon hat igazgatójának az egyike, akiknek megbízatása
1999-ben jár le, „A globális nyitott társadalom felé” c. írásában elégedetten állapítja meg,
hogy „a globális kapitalista rendszer napjainkban mind kiterjedését, mind intenzitását tekintve
lendületes növekedést mutat. Vonzereje az általa nyújtott előnyökben rejlik, no meg abban,
hogy keményen bünteti azokat az országokat, amelyek ki akarják vonni belőle magukat.”/
24/ Nos Soros György is egy meglehetősen nagy csoportot jelöl meg (globális kapitalista
rendszer) a kollektív cselekvés alanyaként, amelynek saját érdekérvényesítő képessége van és
amely képes keményen megbüntetni a spekuláns tevékenységgel szembeforduló országokat,
ha nem akarnak a nekik előírt módon beilleszkedni a kamatszedő uzsoracivilizáció globális
rendjébe.

A Cecil Rhodes megálmodta új világrendben a domináns törekvés ma már nem az angolszász
felsőbbrendűség érvényesítése, hanem a kamatszedő pénztőke nemzeti, földrajzi, időbeli és
növekedési korlátokat nem ismerő és magánirányítás alatt álló „nyílt társadalmának” a
globális kiépítése. A nemzetközi finánc-elit már rég meghozta döntését. A „Committee of
300” – a Rhodes Tröszt utóda – az irányítása alatt álló brit RIIA és amerikai testvérszervezete
a CFR, valamint a Római Klub, a Tavistock Institut és sok más u.n. „think tank” segítségével
építi ki az egységes világállamot, amely politikailag fenntartja és szavatolja a kamatszedő
pénzviszonyok jelenlegi rendszerét. A néhai James Warburg, a CFR prominens tagja, annak a
Paul Warburgnak a fia, akinek kulcsszerepe volt a Federal Reserve System kialakításában és
az amerikai pénzrendszer magánosításában, ezeket mondta a washingtoni szenátus külügyi
bizottsága előtt 1950. február 17-én: „Világkormányzatunk lesz akár tetszik ez Önöknek, akár
nem – vagy kényszerrel, vagy konszenzussal.”/25/
A HÁLÓZAT legtöbb képviselője egyelőre még nem használja a világkormány kifejezést.
Helyette „új nemzetközi rendről”, „új világrendről”, „új atlanti kezdeményezésről”, vagy
„Globális Unióról” beszélnek. A CFR 1922-ben alapított hivatalos folyóiratában, a negyedévenként
megjelenő Foreign Affairs-ben, – az 50. évi jubileumi számban – Kingman Brewster,
a CFR tekintélyes tagja, írta a vezető tanulmányt. Így határozza meg az Egyesült Államok
jövőjét: „Nemzeti célunk nemzeti voltunk megszüntetése kell, hogy legyen”. Chester Ward, az
amerikai haditengerészet ellentengernagya, aki meghívást kapott a CFR-be, de később annak
kemény bírálója lett, felteszi a kérdést, hogy kinek akarják a CFR tagjai alárendelni Amerika
szuverenitását és függetlenségét? Ward válasza: „A cél az Egyesült Államok szuverenitásának
és függetlenségének a felszámolása egy mindenható világkormányzatba való beolvasztással.”
/26/ Tehát nem szólhatunk differenciálatlanul az amerikai politikáról sem. Minden konkrét
kérdést gondosan elemezni kell abból a szempontból is, hogy a hivatalos amerikai politika
köntösében milyen mértékben érvényesülnek a HÁLÓZAT saját partikuláris érdekei, amelyek
gyakran eltérnek – sőt nem ritkán kifejezetten ellentétesek – az amerikai állam és egyben az
amerikai társadalom többségének a tényleges érdekeivel, az érvényben lévő alkotmány
betűjével és szellemével.

A pénzvilág egyöntetű cselekvésére jó példát nyújt az, hogy a HÁLÓZAT miként hajtja végre
napjainkban a jelenlegi pénzrendszer egyik alapvető intézményének, a Nemzetközi Valutaalapnak,
az IMF-nek a reformját, pontosabban pénzalapjának további jelentős megemelését a
tagországok adófizetőinek a pénzéből. Az IMF 1997 szeptemberében Hongkongban tartott
közgyűlésén határoztak a 199 milliárd dolláros kvóták 45 százalékos emeléséről. A döntés
akkor vált hatályossá, amikor a tagállamoknak a kvóták arányában fenntartott szavazataiból
összejött a 85 százalékos támogatottság. Mivel az Egyesült Államoknak 18 százalékos
szavazati súlya van, ezért egymagában képes lett volna a hatálybalépés megakadályozására. A
kulcsállam tehát ezúttal is az Egyesült Államok volt, mert 14,5 milliárd dollárral kellett
hozzájárulnia a pénzintézet forrásainak a bővítéséhez. A Nemzetközi Valutaalap, amely a
magánbefektetők érdekeinek legfőbb védelmezője és az adós országokba kihelyezett magánhitelek
nemzetközi behajtója, lényegében csak annyi kölcsönt nyújt igen kemény feltételekkel
a tagállamok adófizetőinek a pénzéből, – tehát közpénzekből – az adós országoknak, hogy azok
fizetőképessége fennmaradjon, és teljesíteni tudják adósságszolgálati terheiket magánadósaiknak,
megóvva a magánbefektetőket attól, hogy akkor is viseljék döntéseik következményeit,
ha az nem nagy nyereséggel, hanem veszteséggel jár. A Nemzetközi Valutaalapot a
HÁLÓZAT hozta létre. Ma már kizárólag a pénzvagyonnal rendelkezők érdeke ennek az
idejétmúlt intézménynek a fenntartása. Az egyes tagállamok, azaz az adófizető polgárok
ugyanis nem részesülnek a Valutaalap által nyújtott kölcsönök hasznából, holott ezt a pénzt a
tagállamok adták össze.

Ha megnézzük, hogy a vonakodó washingtoni törvényhozók meggyőzésére 1998 első hónapjaiban
kik vállalkoztak – többek között Alan Greenspan, a FED elnöke, Robert Rubin
pénzügyminiszter, Michel Camdessus IMF-vezérigazgató, Jimmy Carter és Gerald Ford
korábbi elnökök, Henry Kissinger, Alexander Haig és Warren Christopher volt külügy-,
valamint Michael Blumenthal és Lloyd Bentsen volt pénzügyminiszterek – akkor láthatjuk,
hogy kivétel nélkül valamennyien vagy a CFR, vagy a TC, vagy a RIIA, a Bilderberg Csoport,
a FED és az IMF (vagy többnek is egyszerre), azaz a HÁLÓZAT kulcsintézményeinek az
illusztris tagjai. A tömegtájékoztatás, igaz, ezt a HÁLÓZATBAN viselt igen fontos funkciójukat
nem, csak egykori vagy jelenlegi állami, illetve más hivatalos beosztásukat közli a
nyilvánossággal. Egyes amerikai törvényhozók azért ellenezték a hatalmas összegű közpénz
átutalását, mert az végső soron korrupt és hozzá nem értő rezsimek fenntartására megy, illetve
meggondolatlan magánbefektetők és hitelezők veszteségeinek a közpénzekből való
kompenzálására szolgál. Rubin megígérte, hogy a jövőben „A befektetőknek és hitelezőknek
döntéseik teljes kockázatát viselniük kell.” Az igen költséges sajtóhirdetésekkel fellépő 150
fős támogatócsoportnak azonban nemcsak a fenti illusztris személyek voltak a tagjai, de
bőséges anyagi eszközökre is támaszkodhatott. Íme egy friss példa arra, hogyan érvényesíti
döntését a pénzvilág egy konkrét ügyben, megnevezve ezúttal a végrehajtásról gondoskodó
személyek és az alkalmazott módszerek egy részét is.
Egy központilag kidolgozott stratégia alapján, egységesen cselekvő pénzhatalom létezését nem
lehet csupán azon a címen tagadni, hogy minden részletre kiterjedő, cáfolhatatlan tényekkel
való bizonyítása csak ritkán lehetséges a jelenben. A HÁLÓZAT íratlan alkotmányának a
legfőbb rendelkezése, – parancsa – ugyanis a homályban maradás, a titkolódzás, a látható
intézmények és tevékenységek álcázása, valami másnak való feltűntetése. Ezért gyakran
hosszú évek, évtizedek, szükségesek ahhoz, hogy a közvetett bizonyítékokból összeálljon a
kép. Természetesen sokkal egyszerűbb tagadni egy ilyen okozati összefüggés meglétét, és
lenézően mellőzni e téma kutatóit, mint vállalni a fáradságos bizonyítékgyűjtést és a
pénzhatalmat kiszolgáló hivatalos tudományosságnak és médiumoknak – gyakran egzisztenciális
lecsúszást is magával vonó – mellőzését. Úgy véljük, hogy az egyedüli logikus válasz
minden okozati összefüggést hangsúlyozó konspirációs elméletre csak az lehet: Már ismerünk

számos tényt, de egyelőre nem ismerjük a teljes bizonyosságot. További kutatómunkára,
valamint kemény és puha bizonyítékokra van szükségünk, hogy ez az elmélet vagy pedig a
történelem mozgását kizárólag a véletlenekkel magyarázó másik elmélet az igaz. A
tömegtájékoztatási intézmények sajnos nem kutatják sem nálunk, sem másutt egy ilyen
háttérben működő HÁLÓZAT szerepét a napi események mögött. Az un. mainstream, azaz az
éppen érvényesülő irányvonalat követő tudomány és tájékoztatás csaknem kizárólag a
hivatalos véleményeket továbbítja és erősíti fel. Magyarországon úgy tűnik, hogy most már átestünk
a ló másik felére. Míg korábban gyakorlat volt a túltengő kommentálás, – a véleményújságírás
– ma már az önálló kutatás és véleményalkotás szinte teljesen elmarad. Mintha tilos
lenne önálló véleményt mondani, és csak a HÁLÓZAT álláspontját lehetne ismételni. Úgy
véljük, hogy egy kutató addig is állíthatja, hogy kék az ég, amíg fáradságos munkával beszerzi
az állítását cáfolhatatlanul alátámasztó bizonyítékokat.

Hazánk híres szülötte, Teller Ede, mondotta: „Az igaznak, a jónak és a szépnek harmóniában
kell lennie. Az igazat feltétlenül meg kell mondani.” Carroll Quigley a HÁLÓZAT és az
egyvilág civilizáció, – az új világrend – híve volt. De tudós is volt és az igazság elkötelezettje.
Ezért megmondta, – és bizonyította is -, hogy a pénzvilág létrehozott egy történelemformáló
titkos HÁLÓZATOT, amely széleskörű magán- és közintézmény rendszerrel rendelkező,
államok feletti hatalom, és amely máris úgy működik, mint egy világállam globális kormányzata.
A HÁLÓZAT elkülönülő érdekcentrum, autonóm döntési központ, amelynek a saját
stratégiai céljait szolgáló önálló politikai programja és bőséges pénzügyi forrásokra támaszkodó
költségvetése van, továbbá elegendő formális szervezettel és informális kapcsolattal
rendelkezik ahhoz, hogy politikáját a gyakorlatban is megvalósítsa. Quigley csak azt
kifogásolta, miért akar ez a HÁLÓZAT feltétlenül titokban maradni, miért olyan végletesen
titkolódzó, hiszen, – mint meggyőződéssel vallotta – céljai tisztességesek és az egész emberiség
érdekeit szolgálják. Valóban – és ezt már mi kérdezzük – miért kell világjobbító célokat minden
eszközzel titokban tartani? Miért kell az ilyen célokért küzdő szervezeteknek – pl. a
HÁLÓZAT szolgálatában is álló különböző szabadkőműves irányzatoknak – még ma is a teljes
és szigorúan szankcionált titoktartást megkövetelniük tagjaiktól? Ha nem lenne ez a túlzásba
vitt, szinte fanatikus titkolódzás, akkor talán arról sem kellene vitatkozni többé, hogy van-e a
pénzvilág szolgálatában álló egységes stratégiát követő, „összeesküvő” HÁLÓZAT vagy
csupán képzeletdús emberek alaptalan fantazmagóriája az egész. A jelenlegi Magyarországon
is felállhatnának az érintett közéleti személyek az Országgyűlésben, a kormányban, a
pártokban, valamint a többi állami és társadalmi közintézményben és bejelenthetnék, pl. azt,
hogy mióta tagjai, mondjuk, valamelyik szabadkőműves páholynak, vagy más hasonló
szervezetnek, és azt is elmondhatnák, hogy páholylojalitásuk mennyire egyeztethető össze az
alkotmánnyal és a választópolgárokkal szemben vállalt lojalitásukkal? Közérdeklődésre
tartana igényt az is, ha megvilágítanák, hogy konfliktus esetén melyik lojalitásuknak adnak
elsőbbséget és miért? Csak az ilyen közéleti őszinteség, valamint a könyörtelen nyíltsággal
elvégzett kutatás révén szerzett tudás bizonyossága szüntethetné meg az ezredvégi nagy
borzongást és űzhetné el a rettegő emberiségtől a pénzhatalom fenyegető despotizmusának
lidércálmát. Ebben a vonatkozásban lenne egy „Globális Nyílt Társadalomra” szükség, amely
nemcsak a pénztőke térbeli, időbeli és mennyiségi korlátokat nem ismerő terjeszkedése
számára nyitott, hanem megnyílik a jogos tájékozódással szemben is, felhúzva a pénzvilág – és
HÁLÓZATA – félelmetes titkolódzásának a vasfüggönyét. Globális, mindenre – a titkos és
féltitkos társaságokra is – kiterjedő nyíltságra és őszinteségre lenne szükség, de minél előbb.
Most térjünk át a magyar viszonyokra és tegyünk fel egy kérdést hazánkra vonatkozóan. Mi az
oka annak, hogy a legkülönbözőbb kormányoknak (Lázár György, Grósz Károly, Németh
Miklós, Antall József, Boros Péter, Horn Gyula és – sajnos – Orbán Viktor kormányának is) a
monetáris politikája – jelentéktelen ingadozásoktól eltekintve – a lényeget illetően szinte

teljesen változatlanul tart a mai napig? Kinek kedvez ez az adósságfizetést a legfőbb nemzeti
kötelezettséggé tevő politika? Hogyan lehetséges, hogy látszólag oly ellentétes politikai pártok
ennyire azonosan ezt a politikát folytatták és folytatják? Mindez puszta véletlen? Csakúgy
magától történik? Hogy ezt a vak hitet a véletlen eme abszolút hatalmában elfogadhassuk,
ahhoz fatalistának kellene lennünk, szélsőségesen irracionálisnak. A homály azonban oszlik,
mihelyt feltételezzük, hogy a beindult bomlási folyamatok az egykori szovjet birodalomban
nem csupán a véletlenek sajátos összjátékának tudhatók be – erről már többkötetnyi tényanyag
áll a rendelkezésre -, hanem gondosan előkészített stratégia, számos taktikai húzás, anyagi
érdekek és sok pénz is alakította az események menetét.

Dr. Drábik János

 

Folytatjuk
4+
Posted in Dr. Drábik János írásai

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük