Menü Bezárás

Történelem – a világháború kezdete

A MAGYARSÁG EREDETE 

V.  FEJEZET

V.2. Történelem – a világháború kezdete

A XX. század “uralkodó” történészei egy részénél megfigyelhető egy jelenség, egy közös jellemző: minden legfeljebb 5000 éves lehet, minden, ami 5000 évnél korábbi, az nem létezik, arról “hallgatni kell”. Öt évezred. Mintha azt megelőzően nem lett volna semmi itt a Földön, mintha minden valakik színrelépésével kezdődött volna. Persze valahol érthető ez a nagy titkolózás, mert ha kiderülne, hogy az ő fellépésüket megelőzően már több ezer éve virágzott a Földön az emberi civilizáció, akkor az ő – világunkra ráerőltetett – kiválasztottság elméletüket is elfújná a tavaszi szellő. És azért is érthető ez az igyekezet, mert a szakirodalom előállítóinak egy jelentős része vélhetően azoknak a népeknek az leszármazottjai közé tartozik, akik nagyjából 5000 éve léptek a történelem színpadára, és jelentős (megítélés kérdése, de inkább negatív) változást hoztak a Föld életébe. Egyik kiváló példája fentieknek “A történelem – képes enciklopédia – a civilizáció hajnalától napjainkig” címmel megjelent kiadvány, Adam Hart-Davis tollából. Ha készült valaha elképesztően látványos enciklopédia, akkor ez az! Gyönyörű képekben megelevenednek előttünk az ókori kultúrák mindennapjai, fantasztikus grafikákkal van tele, csak egy a bibi az egésszel: a szkítákról két mondat, a hunokról egy mondat, a sumérokról szinte semmi nem szerepel benne… Mintha a civilizáció és a történelem a szemita akkádokkal és Rómával kezdődött volna! Milyen érdekes… 

Nem lehet nem észrevenni, hogy ez a mesterségesen meghúzott ~5000 éves “civilizációs határvonal” összefüggésben van a zsidók ötezer és néhány száz éves történelmével is – ekkor jelentek meg az első szemita nomádok Folyóközben, és innentől datálódik a mezopotámiai népeknél megfigyelhető direkt társadalmi szétválás is: a mellérendelő minta mellett megjelenik az alárendelő szemlélet. Mindezzel együtt egy sumér gyökerű kisugárzás figyelhető meg Eurázsiában, és az ezt kiváltó, ezzel összefüggő szemita központosulás, melynek iránya Sumer, a sumér anyaország maga.

A szakma nem egységes például a tekintetben sem, hogy pontosan mikorra tehető a piramisépítések kora. Az egyik leghíresebb egyiptológus, Zahi Hawass, aki a leginkább őrízője az Egyiptommal kapcsolatos dogmáknak, elárasztatta vízzel Osiris kamráját, ő az, aki a piramisokkal kapcsolatos elhallgatás mögött állt sokáig. Vajon milyen érdeke fűződik a jelenlegi egyiptomi vezetésnek a titkolózáshoz? A válasz nem is annyira bonyolult: nem szeretnék, ha kiderülne, hogy az ő idegenforgalmi látványosságukat, a világ egyik csodáját nem az ő őseik építették. De vajon az egyiptomi kutatás vezetői miért ilyen szűklátókörűek az egyiptomi műkincsek tekintetében, melyek egyértelműsítik, hogy jóval régebbiek, mint az ő megjelenésük? Erre is egyszerű a válasz: az egyiptomiak hithű muzulmánok. A Korán viszont a világ keletkezését 5000 évvel ezelőttre teszi. Így ami annál öregebb – az nem létezik, vagy fiatalabb ötezer évesnél! Ezért van az, hogy az ország vezetése is, ha valamit olyat találnak, ami kideríthetően idősebb mint ötezer év – azt gyorsan körbeállványozzák, és katonaságot rendelnek köré. Az indok: renoválásra szorul, a katonaság meg a munkások és a munkagépek védelmére kellenek. Egy ideje már nem is lehet fegyveresek kísérete nélkül megközelíteni a piramisokat. Tehát jól érzékelhetően az egyiptomi vezetés pontosan tudja az igazságot, de szándékosan gátolják a kiderülését… mert akkor borulna a vezetők karrierje is, de talán úgy vélik, hogy a turizmus is csorbát szenvedne. A hivatalos irányzat a „nem régebbiek, mint 5000 év” elvét erőltetik, de természetesen vannak ettől eltérő szakmai vélemények is De nem csak piramisokat, hanem az összes megalitikus építményt, a Stonehenge-t, az első mezopotámiai civilizációkat is mind mind 5000 évesnél fiatalabbra teszik… 


Talán furcsának tűnhet egyeseknek, hogy valaki a XX. századot megelőzően világháborúról beszél az ókor esetében, de mint látni fogjuk, ezt a korszakot nem lehet másképp jellemezni. S most legyünk őszinték! Ha egy gyengébb idegzetű ember végigrágja magát az elmúlt ötezer év “hívatalos történelmén”, hát bizony könnyen idegösszeomlást kap ennyi horror láttán. És úgy tűnik ez az új háborús szemlélet, minta a szemita népek feltűnésével kezdődött. Innentől beszélhetünk a Föld horror évezredeiről, a folytonos háború korszakáról.  Az Aranykor végével kezdődő háborúk sorozatának a magyarságra nézve talán legjelentősebb következménye az, hogy innentől kezdve a Kárpát-medence folyamatosan töltődik fel rokoni betelepülőkkel, hatalmi ágakkal kelet felől, e korszak kétségkívül legnagyobb ütközőzónájából, gócpontjából, a Közel-Keletről és annak háborús körzetéből. Tulajdonképpen az új jövevények megjelenésével ér véget a békés, építkező, fejlődő Aranykor, vége az idillnek, és kezdődik a világháborúk kora, ami ha jobban belegondolunk, végeredményben a mai napig is tart… A nyitott elmével kutató ember szemeit az sem kerülheti el, hogy az ókorban induló és napjainkig is tartó világháború elsősorban a ragozó nyelvű ősnépek ellen irányul, különösen az ősi ragozók “fészkei” ellen, azaz Mezopotámia, Kárpát-medence, és az indiánok földje állt és áll ma is leginkább célkeresztben.

Nagy léptékű történelmi áttekintés keretében megállapítható, hogy a Földön a hívatalos történetírás által megadott kezdődátum – ötezer évvel – ezelőtt létezett egy nagy kiterjedésű, békés, építkező, magas tudású emberi műveltségi kör, mely nyugodtan nevezhető aranykori kultúrának. Ennek a kornak mintegy öt-hat ezer évvel ezelőtt megjelent másik típusú emberi viselkedés-minta, egy másik “program” vet véget. Az eredeti mellérendelő szemléletű, valószínűleg ragozó nyelven beszélő őstársadalmak mellett megjelenik az alárendelő világnézetű, hajlító nyelvűek társadalma, és azóta a történelem háborúk, népírtások, kizsákmányolások, hódítások, természet-írtások sorozatából áll. De mi végre a sok háború? Honnan van ez a hibás minta az emberi fajban? Jogos a kérdés. Az emberi alaptermészetben kell keresnünk a választ, vagy valami másban? Különös módon a hivatalos, nekünk oktatott történelem nagyjából szintén ebből az öt-hat ezer éves távlatból indul, onnantól datálódik a kezdete, ennél messzebbre nem szeretnek menni az uralkodó történelemszemlélet “őrzői”. Miért fontos ez? Azért, mert bár az „ismeretlen eredetű” sumérokat tartják az első civilizációnak, mégis a körülbelül öt-hat évezreddel ezelőtt a történelem színpadára lépő népek a számunkra oktatott kultúrák kiindulópontjai, – magyarán a hívatalos történetírás onnantól kezdődik, amikor megtörténik ez a globális minta-váltás: az akkádoktól. A történelmet a győztesek írják? (Nem mellesleg kb. ettől az időponttól – Kr.e. 3102-től – datálódik az óind hagyomány szerinti Kali-juga – a sötét vaskor is, és a maják szerint az utolsó korszak kezdete is; Kr.e. 3114-től!)

A “nulladik” világháború

Talán túlzásnak tűnik “világháborúnak” nevezni azt, hogy Mezopotámiában a szemita népek megjelenésével egy folyamatos, évezredeken át tartó helyi konfliktus alakul ki, ugyanakkor mivel egymással szöges ellentétben álló világnézetek, életprogramok csapnak itt össze, ebből a szempontból mégis helytálló a kifejezés. A római hódítás kezdetével pedig ténylegesen földrésznyi méretűvé teljesedik ki ez az ókori világháború, melynek további hullámai alakítják a történelem további menetét. Megfigyelhető egy ív a kezdeti, “nulladik” világháború és az azt követők között, melyekben a közös mindig ugyanaz: az ősi, mellérendelő életmintát igyekszik felváltani egy új, alárendelő program.

A történelem színpadán tehát öt-hat évezreddel ezelőtt jelenik meg az alárendelő szemlélet új embertípusa, a Termékeny Félhold vidékén a szemita népek színre lépésével. A szemita népek által lerohant, elfoglalt területeken az ő mintájuk, az alárendelő jelleg szerint próbálják kialakítani az aranykor utáni társadalmakat, mindig az előző nagy tudású, békés kultúrákra épülve, átvéve azok tudását, de minden esetben egy hatalmi, hierarchikus felépítésre használva azt. Az alárendelő hatalmi csoportosulások idővel elbuknak és az eredeti szemlélet ideig-óráig ismét visszaveszi a területet, azaz innentől megfigyelhető egy lüktetés az alárendelők és a mellérendelők között.

Mezopotámiában a sumérok kultúrateremtő civilizálóját a Kr. e. harmadik évezredben beszivárgó szemita népek a történelem során fokozatosan, több hullámban megsemmisítik, vagy átveszik ami számukra szükséges. A szemita népek mezopotámiai jelenléte növekedésének logikus következményeként Kr. e. 2350 tájékán I. Szárgon (vagy I. Sarukkin) akkád dinasztiaalapító uralkodó uralmával Aggade városában megalakult az első szemita birodalom, Akkád. Ettől kezdve a Folyamköz története nem egyéb mint Sumér és Akkád, tehát a “turániak” és a szemiták között dúló állandó háborúságok láncolata. Akárhányszor nyeri is vissza a Tigris és Eufrátesz közötti Folyóvidék feletti uralmat az ősi mag nép, újabb és újabb szemita bevándorlási hullám éri Mezopotámiát, az akkádok után a héberek, majd őket követik a szintén szemita asszírok, és később a zsidók, és az arabok. A másik oldalon a szabírok, sumérek, babiloniak, káldeusok, médek, pártusok, stb. néven illetett rokon-népek küzdenek ősi földjükért, és ez folyik tulajdonképpen még ma is: zsidó <-> palesztin (filiszteus, jász), iszlám-török <-> kurd (szabír? méd?) konfliktus. Érdemes megnézni a kurd és a palesztin nemzeti zászlót, ott van bennük a piros-fehér-zöld színsor, ami utal a hovatartozásra ebben az “üdvtörténeti” küzdelemben.

Jelen fejezetünkben tehát ezt a korszakot, a világháború kezdetét tekintjük át történelmi szempontból, mert csak ennek ismeretében érthető meg teljesen a magyarság hatalmi, sztyeppei ágának története, szerepe. És természetesen ide kell sorolni a két ellentábor megkezdett küzdelmének későbbi, földrésznyi kiterjedésének időszakát is, a Kelta-Róma világháborút is.

Kutatásunk során tehát most érkeztünk el ahhoz a ponthoz, amire korábban már utalás történt, azaz, arra keressük a választ, hogy milyen érdekeket sérthet a magyar és a hozzánk köthető egyetemes emberi történelem hiteles feltárása, vajon a hívatalos szakirodalmat jelenleg uraló körökből kiknek áll érdekében a történelem meghamisítása?
Kezdjük Bunyevácz Zsuzsa, A Szent Grál üzenete c. könyvének egyik fejezetével!

8. FEJEZET”

KÉT NÉP ÉLETHALÁLHARCA 

“Mezopotámia története ettől kezdve nem más, mint 

a sumir és sémita nép élethalálharcának története”.

(N. 5. Kramer)

Az eddigiekből egyértelműen kiderült, hogy az újkőkor ragozó nyelvű népeinek leszármazottai évezredeken át kultúraalkotók voltak, nevezzük őket szabiroknak, kusitáknak, sumiroknak, szkítáknak, turániaknak. . . és még sorolhatnánk. A szakirodalom ennek ellenére mégis “takarékosan” bánik velük, sőt még az a furcsa tendencia is megfigyelhető, hogy egy-egy népet, illetve nem egy találmányukat indoeurópai vagy sémi eredetűnek mondanak. Furcsa az is, hogy a szakirodalom szerint az “ismeretlen, homályos, rejtélyes” eredetű népek szinte mindig a ragozó nyelvű népek köréből kerülnek ki, példaként említhetjük a sumirokat, a kusánokat vagy akár az etruszkokat (vö.: I/9. fejezet) . Érdekes módon olyan kifejezéssel szinte nem is találkozni, hogy “ismeretlen eredetű indoeurópaiak” vagy mondjuk “homályos eredetű sémiták”. Vajon mi lehet ennek az oka? Ebben a fejezetben ennek próbálunk utánajárni, először Mezopotámiában, majd Belső-Ázsiában.

Ugorjunk most vissza a Kr. e. 3000 környékére, a Folyamközbe!

Új népek érkeznek

Az egyiptomi és a mezopotámiai források tanúbizonysága szerint Kr. e. III. évezred vége felé a Közel-Kelet számos területének nyugalmát nomád népcsoportok támadásai zavarták meg. E sémi törzsek érkezésének idejét illetően a szakirodalom nem egységes: néhányan – például Woolley – ezt kb. Kr. e. 3500 körülire teszik, Falkenstein szerint viszont Kr. e. 2600 táján kezdődött. Máshol azt olvashatjuk, hogy a “mezopotámiai uralkodók már Kr. e. 2300 körül fegyverrel, sőt nagy falak építésével próbáltak gátat vetni a nomád beáramlásnak.”Általánosságban elmondhatjuk, hogy Kr. e. 3200-3000-nél korábban nem lehet bizonyítani a sémi törzsek mezopotámiai jelenlétét.

A sémiták (nyelvük az úgynevezett hajlító csoportba tartozik) Mezopotámia lakóinál alacsonyabb kulturális fokon álltak, írástudatlanok voltak. Az első törzsek betörése idején a Folyamköz ragozó nyelvű őslakói már néhány száz éve írtak (vö. : 1/9 . fejezet), csillagász papjaik ezer évvel korábban pontosan meghatározták az új év kezdetét, állt Eriduban a zikkurát, kétezer évvel korábban készen voltak az első kőemlékek, amelyek bámulatos matematikai tudásról tesznek tanúbizonyságot, az előkerült hajómodellek arra utalnak, hogy ekkor már hajózhattak is, Csoga Mamiban háromezer(!) évvel korábban öntözőrendszert építettek… És még folytathatnánk. Tény az is, hogy a sumirok sosem törekedtek erőszakos úton mások meghódítására. Városi közösségekbe szervezett, társadalmilag tagozott szabad emberek a maguk szorgalmával és tudásával teremtették meg mindazt, amit elértek. Az egyre nagyobb számban betelepülő sémi népek az évszázadok alatt átvették a sumirok vívmányait, majd később átvették a hatalmat is.

Ahogy nem egységes a szakirodalom abban, hogy mikor érkeztek az első sémi törzsek Mezopotámiába, ugyanúgy különböző kronológiákkal találkozunk a Folyamköz történelmi eseményeinek, a királyok uralkodásának időpontjával kapcsolatban is. A mezopotámiai ásatásokat folytató Woolley által közölt királylisták évszámait és Deimel úgynevezett közepes kronológiáját figyelembe véve a következőképpen vázolható fel Mezopotámia történelme. A Kr. e. III. évezred közepe táján a sémi I. Szargón (Sarrukín) legyőzte a sumir királyt, és ettől kezdve a vezetés a sémiek kezébe jutott. Új fővárost építtetett, amelynek neve után nevezték ezután az országot Akkádnak. Deimel szerint a sumir írások, az ékiratok, Szargón hatalomra jutásáig csak a ragozó nyelvű sumir nyelvjárásokat mutatják. A sémi népek ezt anélkül vették át, hogy valamit hozzátettek volna. Kramer, a neves sumerológus szerint Mezopotámia története ettől kezdve nem más, mint a sumir és sémita népek élethalálharcának története. És valóban, az akkádok különös kegyetlenséggel lerombolták a sumir városokat, méghozzá úgy, hogy többnek máig sem találják a nyomát. Ugyanezt tették a szintén sémita asszírok is, a sumirokkal szembeni kegyetlenkedéseiket ékiratokon és domborműveken is megörökítették. A megmaradt sumiroknak néhány fellángolása volt még, de a restaurációk nem bizonyultak tartósnak.

Később újabb sémi bevándorlási hullám következett, az amoriták érkeztek. Eleinte csak néhány sumir kisvárost hódítottak meg, majd Akkád egyik kisvárosában, Bábelben telepedtek meg, innen ered az ország, Babilon neve. Hammurabi a dinasztia legnevesebb királya, a Kr. e. II. évezred vége körül. Hammurabi korát jól jellemzi a törvénykönyve, amely számos lehetőséget adott az országba fokozatosan betelepülőknek arra, hogy a törvények segítségével átjátsszák a maguk javára az ország vagyonát, szellemi és politikai irányítását. Olyan “törvényes” eszközöket vetettek be, amelyekkel biztosítani tudták az uralmukat. Az egyik legsúlyosabb következmény a “szemet szemért, fogat fogért” törvényi erőre való emelése lett. A sumiroknál ismeretlen volt a halálbüntetés, Hammurabi rendelkezései viszont törvényesítették a kegyetlenkedést, a népirtást, és büntetésül bevezette a különféle halálnemeket. Hammurabi új társadalmi rendje a sémita nép javát, a sumir nép eltüntetését szorgalmazta, a meghódítottak számára a jognélküliség állapotát vezette be.

A Folyamköz északi részén Kr. e. XVIII. század táján megjelentek a kassuk, akik a sumirokkal rokon nép voltak. Felszámolták a sémita uralmat, királyaik kb. ötszáz évig uralkodtak. Az egykori Sumer területén ekkor nem sémita királyságok léteztek, például a hettitáké, hurriké (Mitani).

A sémita asszírok emelkedése kb. a Kr. e. XIV. századra esik, a Kr. e. XI. századig, háromszáz évig, illetve kb. Kr. e. IX-VI. század között ismét kb. háromszáz évig állt fenn a birodalmuk. A fennmaradt krónikák jelzik, hogy az asszírok kegyetlenkedéseiben még az elődeiken is túltettek. Az asszír uralkodók közül meg kell említeni a kegyetlenségéről és művészetpártolásáról híres Assur-bán-aplit, valamint II. Szargónt, akinek nevéhez fűződik a zsidók első deportálása.

Mezopotámia déli részén, később egész Babilóniában, a Kr. e. I. évezredtől érkező káldeusok alapítottak államot. Egyik királyuk, ll. Nabú-kudurri-uszur (Nabukodonozor, Kr. e. 605-562) szervezte meg az utolsó nagy babilóniai birodalmat (Káldea), amelyet Il. Kürosz perzsa király semmisített meg. Uralkodásához fűződik a zsidók babiloni fogsága.

Kánaánról röviden

Az ókori egyiptomi szövegekből kiderül, hogy Kr. e. 2200 körül sémi csoportok egyre növekvő számban hatoltak be a Sínai-félszigetre és a Nílus deltájának vidékére is. Palesztinából nem kerültek elő írásos feljegyzések ezzel kapcsolatban, a régészeti adatok azonban jelzik a nomád népek betörésének hatását a Kr. e. 2000-et közvetlenül megelőző évszázadokban.

Nézzük, mit tudunk a sémiták érkezését megelőző évezredekről! Kánaán – Palesztina bibliai neve, az elnevezés a római uralom idejéből, a II. századból származik – a régészeti leletek tanúsága szerint az őskőkor óta folyamatosan lakott volt. Őslakói – ahogy az eddigiekből is kiderült – ragozó nyelvűek voltak. A vidék eredeti neve: Kn’n. A “Kánaán” szót nem lehet etimológiailag a sémi nyelvekből eredeztetni, a szakemberek valószínűnek tartják, hogy hurri eredetű. A hurrikat (vö. : I/7. fejezet) pedig a szabirokkal azonosítja a szakirodalom. Kánaán neve így valószínűleg Hám/Nimród népétől származhat, ahogy azt az Ószövetség is alátámasztja: Hám fiai: Kus (Nimród apja), Micraim, Put és Kánaán. Valószínűsíthető, hogy Hám Kánaán nevű fiának leszármazottai éltek ott egykor.

Kánaán ragozó nyelvű őslakóinak tudását, műveltségét, társadalmi fejlettségét jelzik többek között a kőemlékek, ahogy azt a továbbiakban látni fogjuk (vö. : l/ l0. fejezet). Ezek az építmények egy nagy és jól szervezett újkőkori földművelő civilizáció létére utalnak a Jordán völgyében és az ettől keletre fekvő vidéken. A kultúraalkotó nép más nyomaival is találkozunk a történelmi idők kezdete előtt, Kr. e. 9000-ben például Jeruzsálemben már olyan építmények álltak, amely létrehozóik komoly tudásáról tesznek tanúbizonyságot. De említhetjük Jerikót is, a település ugyanekkor például már szentéllyel rendelkezett (vö. : 1.4. fejezet). A Gezer nevű várost Kr. e. 4000 körül alapították. Ősi szentély nyomaira bukkantak Megiddóban, amely szintén a Kr. e. 4000 körüli időkből származik.  Említhetjük Hácort, amely Kr. e. 3000 körül már biztosan létezett, ugyanígy a Dán nevű település is.

Nézzük az északabbi vidékeket! A mai Libanonban lévő Gebeil nevű település – a korábbi Büblosz – története egészen a kőkorszakig nyúlik vissza, a világ legrégibb ismert, tartósan lakott települései közé tartozott. Története kb. Kr.e. 4500 körül kezdődhetett, Kr.e. 2900-ra már sokkal nagyobb, kőépületekből álló komplexummá vált: Középen egy “Ég királynőjének” szentelt templom állt. A város utcái e körül koncentrikus körben helyezkedtek el, eső- és szennyvízcsatorna is a lakók rendelkezésére állt. A leletek arra utalnak, hogy egy ősi civilizáció élt itt, amely sumir és egyiptomi kapcsolatokkal rendelkezett.

Türosz alapítását Hérodotosz Kr. e. 2800-ra teszi, a hagyomány ősi városinak tartja, az írásos források a Kr. e. XIV. századtól hivatkoznak rá. A kánaáni városok vízellátását már a korai időkben mesterséges ciszternák hálózata biztosította. Némelyik mai szemmel is döbbenetes építészeti teljesítménynek tűnik. A régészeti leletek – például a Naharij a nevű településről származó -, a női szobrocskák jelzik, hogy lakói, az újkőkor többi népeihez hasonlóan, az Istenanya-kultusz hívei voltak. Az új kőkori ragozó nyelven beszélőkkel való rokonságukat támasztja alá az is, hogy előkerültek úgynevezett zsugorított temetkezési móddal eltemetett halottak, ugyanúgy, ahogy Mezopotámiában és a Kárpát-medencében is.
A Kr. e. II. évezred előtti évszázadokban betörő sémi törzsek hatását a régészet eredményei is jelzik, a feltárt lakódombok ugyanis azt mutatják, hogy a korábbi letelepült városi élet hosszú időszaka után nyilvánvaló törés következett be a letelepültség folyamatosságában, és ezzel egy időben rendszeres pusztítás jelei is észlelhetők. Ezt követően egyes esetekben átmenetileg, máshol huzamosabban hiányoznak a tartós épületek nyomai. E korból mindössze ideiglenes táborhelyek, olykor barlangok vagy durván összetákolt szállások maradtak fenn. A művészet hanyatlását jelzi, hogy ebből az időszakból kevés nagyméretű szobor ismert.

Kr. e. 2000 után lassan “újra kialakult” a városi élet, a városokat helyreállították. Közülük néhány független volt, vagy laza szövetséget alkottak. A Kr. e. XIX. századtól Szíriában és Palesztinában sémi fejedelmek nevei tűnnek fel. A szórványos irodalmi és régészeti bizonyítékokból nehéz rekonstruálni, hogy a sokféle félnomád sémi törzs melyik csoportjához tartoztak a bibliai pátriárkák, akik Kr. e. XIX-XVIII. század között érkeztek Mezopotámiából Szíriába és Kánaánba. A Biblia és más források alapján ismert, hogy e törzsek egy része Egyiptomban is élt. Ott, az Ószövetség szerint, “Izrael fiai pedig szaporák valának, szaporodának és sokasodának és igen-igen elhatalmazának, úgy, hogy megtelék velük az ország”, ezért az egyiptomiak elrendelik, hogy minden fiút, aki a hébereknél születik, vessék a folyóba. Az Ószövetség szerint az izraeliták azzal a határozott céllal jöttek ki Egyiptomból, hogy elfoglalják Kánaánt, amely azonban lakott volt. A Biblia nem hagy kétséget afelől, hogy a Kánaánba érkező izraeliták mit tettek az őslakosokkal, például “megverték ezért őt és az ő fiait és egész népét annyira, hogy egy sem marada belőle, és elfoglalták az ő földét”.

Az Ótestamentumot olvasva úgy érezhetjük, hogy Kánaán Isten jogos ajándéka választott népének. A szabadkőműves szerzők – akik rendük eredetét az izraeliták királyához, Salamonhoz vezetik vissza, ezért nem feltételezhetjük, hogy szántszándékkal be akarnák feketíteni őket – így fogalmaznak ezzel kapcsolatban: az utóbbi évek kutatásai kimutatták, hogy a kánaániak, akiknek a földjét az izraeliták elfoglalták, fejlett civilizációval rendelkeztek. Falakkal körülvett városokban, számos kisebb településen és faluban laktak, fejlett élelmiszeriparral, kézművesiparral és nemzetközi kereskedelemmel rendelkeztek. A kánaáni lakosságnak az a része, amelyik megmenekült a gyilkosságok idején, beolvadt a jövevények közé, és megtanította nekik azokat a képességeket, amelyeket mezőgazdaságuk több ezer éve alatt kifejlesztettek.

A Kánaánba érkező izraeliták tizenkét törzse felosztotta egymás közt az elfoglalt területet. Ezután több száz éven át éltek abban az időszakban, amelyet a bírák korának neveznek a történészek, ekkor még nem volt királya a népnek. Az első királyok Kr. e. 1000 körüli időktől uralkodtak, Saul volt az első, majd Dávid és Salamon követte a trónon. Salamon uralma alatt egyesítette a tizenkét törzset, halála után azonban a királyság az északi tíz törzsből álló Izraelre és a déli két törzsből álló Júdára esett szét, ami hamarosan a két ország közti háborúhoz vezetett. Az északi királyságban gyakorinak számítottak a királyok elleni merényletek, a háború, a gyilkosság és a csalás mindennapivá vált. Az északi törzsek később eltűntek a történelem színpadáról, Júda a babiloni fogságig fennmaradt.

A zsidóság két ókori deportálásáról tud a történelem, gyökeresen különböző állapotok jellemezték ezeket. Először II. Szargón (Kr. e. 722-705 között Babilonia és Asszíria királya) deportálta őket a Habur folyó környékére és Médiába. Ismerve a sémita asszírok kegyetlenségét, sejteni lehet a sorsukat.

A második neve a köztudatban babiloni fogságként él, ez jelentősen különbözött az előzőtől és II. Nabú-kudurri-uszurhoz, a káldeai birodalom uralkodójához kapcsolódik, aki Kr. e. 597-ben elfoglalta Jeruzsálemet, és kb. ötvenezer embert Babilonba hurcolt. A források arról tudósítanak, hogy ott szabadon élhettek otthonaikban, gazdálkodhattak, kereskedhettek stb. A vezetőikkel valóban nem bántak finoman, de sehol sincs nyoma annak, hogy a köznép rabszolga vagy jobbágy lett volna. Nyelvüket szabadon ápolhatták, iskoláik, kórházaik voltak, a rabbik ott tanulhatták meg a káldeai tudományt, ott ismerkedtek meg a korábbi mezopotámiai mítoszokkal, amelyeket aztán beépítettek saját hagyományaikba. A káldeai királyok idején a zsidóság néppé kovácsolódott össze.

Babilon páratlan irodalmi gyűjteménye tökéletes terepet kínált az izraelita írnokoknak is, akik saját származásukat kutatva átnézték az egész könyvtárat, és összegyűjtötték az Ószövetség korai részeinek anyagát – írja a neves kutató. Az Ószövetség is ezt támasztja alá, Jeremiás a következőt írja a foglyoknak: “Építsetek házakat és lakjatok azokban, plántáljatok kerteket és egyétek azoknak gyümölcseit. Vegyetek magatoknak feleségeket és szüljetek fiakat és lányokat, és a fiaitokat is házasítsátok meg, a leányaitokat pedig adjátok férjhez, és szüljenek fiakat és lányokat, és szaporodjatok meg ott, és meg ne kevesedjetek” – amiből következik, hogy mindezt meg is tehették. A fogságból való visszatérés után az Ószövetség rövidesen befejeződik, ez kb. 400 évvel Jézus születése előtt történik.

Az írásos és régészeti leletek tükrében egyértelműen látszik, hogy a Közel-Keleten Izrael az egyik legfiatalabb állam. Zsidó nemzetről a Kr. e. 560-nál korábbi időkben nem tesz említést a történelem.

Egy különös jelenség

Annak ellenére, hogy Kánaán, a későbbi Palesztina, illetve Fönícia korai kultúrájának kialakítása a vidék ragozó nyelvű lakóihoz fűződik, az emberek többségében mégis az él; mintha Palesztina történelme a zsidó néppel kezdődött volna. Ahogy azonban ez az eddigiekből is kiderült, ez közel sincs így. Annak oka, hogy elsősorban miért csak a zsidó nép történelme vált ismertté a régi Kelet számos, nem egy esetben náluk évezredekkel idősebb népei közül, nyilvánvaló: az Ószövetségen kívül hosszú-hosszú évszázadokig nem volt más ismert írásos forrás., amely alapján betekintést lehetett volna nyerni a korai civilizációkba. A kereszténység terjedésével a Biblia milliók és milliók számára vált ismertté.

Mit tudunk az Ószövetség létrejöttéről? Széles körben ismert és elfogadott, hogy a zsidók az Ószövetség nagy részét a babiloni fogságban állították össze, amikor a káldeus könyvtárakban lehetőségük volt megismerkedni az akkor már ezer évekkel korábban létező mezopotámiai mítoszokkal. A történetek egy részét ugyan már Kr. e. 950 körül elkezdték írásba foglalni, ezek a szövegek azonban elvesztek, így tartalmukat csak a jó néhány száz évvel később készített másolatokból ismerjük. Ezek általában az Ótestamentum első öt könyvét (Teremtés, Kivonulás, Leviták, Számok, Második Törvénykönyv), a Tórát tartalmazzák, amelyeket a hagyomány Mózestől származtat. Az Ószövetség többi könyve a zsidó nép valós és költött történetét mondja el. Évszázadokkal később, a Kr. e. II. században további művek, például Dániel könyve, kerültek az ótestamentumi könyvek közé. Az ótestamentumi szövegeket óhéber nyelven írták. Az egybeszerkesztett könyvek első, általánosan elfogadott változata, a héber Biblia az I. században jelent meg. Az első öt könyvet fordították le aztán később a hellén korban görög nyelvre, így született meg a Septuaginta. Szent Jeromos (347-420) elkészítette a héber szöveg latin fordítását, a Vulgatát.

Ez azt jelenti, hogy a Kr. e. VI . században olyan eseményeket foglaltak írásba, amelyek némelyike, például a vízözön, legalább háromezer évvel korábban történt. Ráadásul olyan népekről írnak bennük, akiket ellenségeiknek tekintettek. Ez pontosan olyan, mintha a mohácsi vészről vagy a XVI. század magyar viszonyairól a török leírások alapján próbálnánk tájékozódni.

Az Ószövetség nyilvánvalóan az emberiség egyik legnagyobb kultúrtörténeti értéke, ám csupán ez alapján nem lehet átfogó képhez jutni a régi Kelet történelméről, különösen a ragozó nyelvű népekről. A bibliaszótár szerint sem tekinthetők az ószövetségi történetek tudományos szempontból hiteles forrásnak. Ennek ellenére a benne foglaltakat manapság általában már mindenki kész történelmi tényként kezeli, és olyan kép alakult ki, mintha a sémi népek lettek volna a kultúraalkotók. A XIX. században gyökeresen megváltozhatott volna ez a helyzet, de nem így történt. Ekkor tízezrével kerültek elő a sok ezer éves ékírásos agyagtáblák a mezopotámiai sivatag homokja alól. A megfejtett szövegek alapján ismertté vált az ókori népek története, így néhány évezreddel kitolódott az írott forrásokra támaszkodó történelem határa és az emberi műveltség kezdete. Az első írásos leleteket 1844-ben találták meg, a legkorábbi táblák a Kr.e. IV. évezredből valók voltak, tehát legalább háromezer(!) évvel korábban íródtak, mint az Ószövetség. Ma már a világ vezető múzeumai nagyobb és gazdagabb gyűjteménnyel rendelkeznek a sumir szövegekről, mint az ókor bármelyik más népéről.

Ahogy láttuk, a XIX. századi angol, francia, német stb. régészek, nyelvészek érdeme az ékiratok megfejtése, valamint a mindmáig használható szótárak és nyelvtanok összeállítása. Később aztán minél több agyagtáblát fordítottak le, annál világosabbá vált, hogy Mezopotámia kultúraalkotó népe a sumir volt. Az is kiderült az ékiratokból, hogy az ószövetségi Teremtés könyvében leírtaknak – például az ember teremtése, a vízözön – megvannak a több ezer évvel korábban írt eredeti változatai. Ezek felismerése után akadtak olyan semitológusok, akik a sumir nyelvre vonatkozó ismeretekkel szemben meglehetősen nagy ellenérzéssel viseltettek, mert észrevették, minél több nyelvemléket fejtenek meg, annál nagyobb a veszélye annak, hogy a sémita népek és nyelvek elvesztik vélt kultúrateremtő elsőbbségüket. A XIX-XX. század fordulójára az ékírást megfejtő tudósok első generációja kihalt, s az utánuk következők erőfeszítései már arra irányultak, hogy semmibe vegyék a sumir nép elsőbbségét, olyannyira, hogy szövegeiket megpróbálták elkendőzni. Úgy tűnik, a XIX. század végéig az ékírással foglalkozó tudósokat még kevésbé foglalkoztatta, kihez köthető a mai műveltség kezdete.

Vajon változott-e helyzet azóta? Marton Veronika szerint nem, mivel a világ múzeumaiban lévő mintegy másfél millió ékiratos tábla kb. 4-5 százalékát fejtették csak meg, a fordítási munkák múlt századi lendülete megtorpant. Német, angol, francia, amerikai stb. tudósok foglalkoznak ugyan az ékiratok megfejtésével, de csak az átszűrt, átszerkesztett változatok kerülnek nyilvánosságra. Úgy tűnik, a tudóskörök csak az átírásokat, az olvasatokat és a fordításokat tartják szükségesnek a nagyközönség elé tárni, az eredeti ékiratokat nem. Ráadásul a jelek szerint a még mindig Irak homoktengere alatt rejtőző – a becslések szerint milliós nagyságrendben előforduló – ékírásos agyagtáblák nem fontosak a művelt Nyugatnak, az iraki háborúban ugyanis tömegesen pusztultak el az emberiség első civilizációjának több ezer éves emlékei.

Azzal a különös jelenséggel állunk tehát szemben, hogy a kultúraalkotó népek sok ezer éves történelmével kapcsolatban nem az immár rendelkezésre álló, gyakran több ezer éves írásos leletekből jutunk információkhoz, hanem az ellenségeik által, sokkal később írt szövegekből.

Ragozók kontra hajlítók?

De egy másik különös jelenséggel is találkozhatunk. Láttuk, hogy a ragozó nyelvű népek története az újkőkortól szinte a napjainkig nyomon követhető. Ha csak az emberiség egyik legkorábbi írásos leletétől, az erdélyi Tatárlakán előkerültektől számítjuk a történetüket, akkor is tudjuk róluk például, hogy már hétezer(!) éve írtak. Tudjuk, mely vidékeken laktak, milyen népek származtak belőlük, sőt – például a magyarság esetében – a legmodernebb genetikai, biotechnikai vizsgálatok is alátámasztják a fentieket. Tudjuk, hogy milyen műveltséget, civilizációkat hoztak létre, például Európa első, Körös nevet viselő műveltségétől kezdve a sumir civilizáción át, például a Pártus Birodalomig. Ezek léte régészetileg igazolható. Tudjuk – ahogy a továbbiakban látni fogjuk -, hogy ezek a népek találták fel az írást, közülük kerültek ki a világ első tudósai… és még folytathatnánk. Fontos hangsúlyozni, hogy a természettudományos vizsgálatok, a régészet, a nyelvészet igazolja a velük kapcsolatos állításainkat. Mindezek ellenére, mintha a szakirodalom “elfeledkezett” volna róluk, helyüket pedig az indoeurópaiak vették át.

De kik azok az indoeurópaiak?

Ha nem egy “komoly” könyvet szándékoznék írni, akkor azt mondanám, hogy – bármennyire is próbáltam utánajárni – nem tudon1 megmondani. De ezt nem válaszolhatom, ezért nézzük, hogy mi az, an1i biztosan tudható róluk!

A lexikonok szerint az indoeurópai egy a XVIII-XIX. században nyelvi rokonság alapján besorolt nyelvcsalád. Kezdetben indogermánnak nevezték, mert a német és India nyelveinek egy része is ebbe tartozik. Számos csoportra oszlik, például iráni, ind, itáliai, balti, szláv csoport, de indoeurópai a görög és az albán is. A Föld ötmilliárd lakója közül kb. kétmilliárd beszélte valamelyik indoeurópai nyelvet. A mai Európa nyelveinek döntő többsége is ide tartozik. Még annyit lehet tudni, hogy a Kr. e. II. évezredben Nyugat- és Dél-Európába, Kis-Ázsiába, Iránba és Indiába indoeurópai törzsek vándoroltak, és az ott letelepedett lakossággal keveredtek. Az indoeurópai nyelveket a hajlítók csoportjába sorolják. Ennyi. Bármennyi lexikont, szakkönyvet néz is át a laikus, a két legfontosabb kérdésre nem kap választ: hol és mikor alakult ki az indoeurópainak nevezett nyelvcsalád? Pontosabban, a lehetséges helyszínek neveinek csupán a felsorolása is közel fél oldalt tesz ki, számuk majdnem félszáz, jóval több annál, mint amit komolyan lehetne venni. Ráadásul úgy tűnik, hogy még csak nem is beszélhetünk indoeurópai ősnépről, az “ősnép feltételezést ma már elutasítják. Az őstörténeti időkben indoeurópai nyelveket beszélt népek etnikai vagy tisztán antropológiai rokonsága nem bizonyítható” – írja a lexikon. Sőt, “az őseredeti alapnyelvi állapot helyének kutatása ma még lehetetlen” – írja a szakember. Érdekes módon, amíg a ragozó nyelvű népek őseredeti alapnyelvi állapotának helyéről több nyelvésznek is határozott véleménye van, addig az indoeurópai esetén még a kutatás is lehetetlen. Ahogy nem tudják, hogy hol alakult ki, úgy azt se, hogy mikor. A különböző források általában abban egyeznek meg, hogy Kr. e. 2000 előtt nem beszélhetünk róluk.

Tehát nem tudni pontosan, hogy kik ők, honnan származnak, honnan és mikor jöttek. A szakirodalom mégsem tartja őket “ismeretlen eredetűnek”. Amikor Kr. e. 2000 körül megjelennek, akkor a ragozó nyelvűek már Surnerben legalább ezer éve írtak, többféle írásrendszert is kidolgoztak; ugyanakkor tény, hogy egyetlen indoeurópai nyelvű nép sem dolgozott ki teljesen önálló írásrendszert. Az indoeurópaiaknak tulajdonított első nyelvemlékek – például a Rig Véda – is nagy valószínűséggel a ragozó népek alkotásai. Mezopotámiában négyezer évvel(!) az indoeurópaiak előtt öntözőrendszereket építettek. A Pallas Nagy Lexikona szerint viszont az indoeurópaiak az I. században még nem ismerték a fémeket, állattenyésztő nomádok voltak, a lovat ismerték, de munkára nem használták és nem ülték. Földművelésük igen csekély jelentőségű lehetett.

Mindezek ismeretében furcsa, hogy van olyan lexikon, amelyikben a róluk szóló címszó így kezdődik: az indoeurópaiak a világ legműveltebb népei… (sic!) . Ennek az “indoeurópai sovinizmusnak” csak sejteni tudjuk az okát: ebbe a nyelvcsaládba tartozik az európai nyelvek többsége. Európa mai lakóinak szívét nyilvánvalóan nem önti el túl nagy melegség annak hallatán, hogy az emberiség jelentős találmányai, civilizációi nem hozzájuk, hanem a ragozó nyelvűekhez köthetők. Ahogy azt az eddigiekből is láttuk, az európai kultúra gyökerei nem az indoeurópai népekhez vezetnek.

Ehhez jön még a következő. Ismert ugyanis, hogy az indoeurópai nyelveket beszélőkhöz (árja = az indoeurópai nyelvcsalád iráni, indoárja = az indoeurópai nyelvcsalád iráni és indiai nyelvei, illetve az azt beszélő népei) tartozó perzsák a III. században, a mai Irán területén hozták létre birodalmukat. Ott, ahol korábban a médek, illetve a pártusok birodalma állt. Ezek után nem lepődünk meg azon, hogy Turán Irán ősellensége az iráni őstörténet epikus és mitikus változatában. Az iráni eposzban nagy teret kap Turán és Irán harca, ami megfelel az árják és a nem árják állandó konfliktusának – olvashatjuk a Kelet-kutató könyvében.

Az indoárják tehát a turániak ősellenségei voltak – ezek után és annak ismeretében, hogy az indoeurópai nyelvek, elsősorban az angol vált világszerte ismertté, aligha lepődhetünk meg azon, hogy az ezeken a nyelveken született alkotások nem a turániak dicsőségét zengik elsősorban. Sőt, a laikusnak az az érzése támad, mintha már a “turáni” szót használni sem lenne szabad, és csak azon csodálkozik, hogy a turáni-alföld földrajzi elnevezés még olvasható a térképeken.

De gyakorlatilag ez a helyzet a “szkítával” is. Néhány szakembernek feltűnt, hogy a magyar őstörténeti művek szerzői lényegében teljesen kirekesztették a források közül a szkítákat, mind az írott források, mind a régészeti anyagok vonatkozásában. Azokat, akik ezer éven át(!) tartó, egységes kultúrát hoztak létre.”

***

Hasonló gondolatokat és következtetéseket fogalmaz meg Lajdi Péter is A magyarság hiteles őstörténetének alapjai c. jól követhető összefoglaló tanulmányában:

Forrás: http://magyarokeredete.blogspot.com/p/v2-tortenelem-vilaghaboru.html
3+
Posted in Figyelő

További bejegyzések

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük