Menü Bezárás

Trianon – mikor kezdődött vesszőfutásunk?

Amíg él magyar a Kárpátok között, örök fájdalma kell legyen az aljas trianoni diktátum, az ország szétdarabolása. De meddig él? Ma elleneink ülnek az ország nagyon sok kulcspozíciójában, az ország kirabolva, a nép rabszolga saját hazájában. Ezért mindent és mindenkit hibáztatunk, pedig csak rá kéne térnünk az igazmondás régi útjára. Sok mindenért lehet és kell hibáztatni az Orbán kormányt is. Az iszonyatos harácsolásért, a médiából ömlő töméntelen hazugságért, de három pozitívumát el kell ismerni (sajnos úgy néz ki, több nincs): 

  1. A magyarságtudat, ha nem is a leghatékonyabb, de elkezdett ébresztgetését;
  2. A végnélküli migránsáradat befogadásának megakadályozását, amivel a neoliberálisok valóban fel akarják számolni a nemzetállamokat – államunkat is végleg;
  3. Végül, de nem utolsó sorban, a nemzet szaporodását célzó intézkedéseit (bár itt meg kell jegyeznem, hogy amennyiben ésszel csinálták volna és a stadionok helyett bérlakásokat építenek – elsősorban vidéken –, nem ment volna fel több mint 100%-kal a lakások ára – de akkor mi lett volna a háttérben lévő bankárok haszna).

 

Trianonért is sok mindent és sok mindenkit hibáztatunk. Hibáztathatjuk földesurainkat, akik az oláhokban olcsó munkaerőt látva, elárasztották velük a keleti-délkeleti országrészt, Erdélyt és Bácska-Bánátot. Hibáztathatjuk a II. Lajos király halála utáni főurakat, az erdélyi vajda támogatóit, és Báthory István nádort, akik két királyt adtak egyszerre az országnak, Szapolyai Jánost és Habsburg Ferdinánd főherceget. A hatalmi harc vége az ország három részre szakadása lett. Hibáztathatjuk a törököket, akik kiirtották, elhurcolták az általuk megszállt déli országrész lakosságát és a Habsburgoknak kellett románokkal, szerbekkel, németekkel, tótokkal betelepíteniük, hogy visszatérjen az élet arra a vidékre. Hibáztathatjuk a Habsburgokat, akiknek csak fejőstehenek voltak a magyarok (és azok is mindmáig). Hibáztathatjuk a „vörös” gróf Károlyi Mihályt, aki leszerelte a magyar hadsereget, és ezzel megnyitotta az országot a „hódító” román és cseh csapatok előtt. Hibáztathatjuk gróf Apponyi Albertet, az 1920-as „béketárgyalás” magyar küldöttének vezetőjét, aki nem hitte el, hogy az Antant fel meri darabolni az országot és nem fogadta el gróf Teleki Pál javaslatát, hogy Wilson amerikai elnöknek mutassák meg az 1910-es népszámlálás térképét és kérjék meg, hogy – mint a népek önrendelkezési jogának támogatója – ne engedje a magyar lakta területek elcsatolását. Apponyi kijelentette: „Vagy egész Magyarország kell, vagy semmi!”. Hát, majdnem igaza lett. De hibáztathatjuk ifj. Horthy Miklóst is, aki nem bírt a vérével és fontosabb volt számára a szeretőjével való találkozás, mint az apja szigorú parancsa és így újra elvesztettük Erdélyt és az összes többi 1939-ben visszacsatolt területet. És még sok mindent és mindenkit fel lehetne sorolni. Például elsősorban a Nyugatot, kiemelten az Antantot és csatlósait, de ezek mind csak következmények. Trianon valódi oka már több mint ezeréves. de azokat, akik az eredendő bűnt elkövették, bűnössé, hitehagyottá téve nemzetünket, nem illik ma ilyen minőségükben említeni, emlegetni, pedig cselekedeteik önmagukért beszélnek. Beszéljünk hát most erről.

 

Népünk, nemzetünk – bár ez ellenségeinknek nagyon nem tetszik – a szittyák leszármazottja. A szittyákat az ókorban még az egyiptomiak is ősibb népnek ismerték el maguknál. És a tragédiánk alapja az ősiségünk, mert erre a „címre” sokan pályáznak, mert mi vagyunk a kultúra megalapítóinak, legfőbb alakítóinak leszármazottai. Erre büszke lehetne minden magyar – ha tudna/tudhatna róla. Nem véletlen, hogy a sumér nép agyagtábláinak megtalálása után – ami több szempontból azóta is komoly fejtörést okoz a Nyugatnak – csak a „Magyar” Tudományos Akadémia tiltotta meg az érdeklő magyaroknak más nép nem- a kutatásban való részvételt, pedig 1938-ban a világhírű keletkutató Sir Leonard Woolley – aki a sumér nyelv kutatása érdekében megtanult magyarul (is) – személyesen felkereste Hóman Bálint kultuszmi-

nisztert, hogy biztosítson magyar nyelvészeket kutatásaihoz. Szigorú elutasításban volt része.

A „történészeink” által délibábosnak tekintett valódi történelmünkből kell kiindulnunk. (És ide kívánkozik egy megjegyzés: mai történészeink zöme – de nyelvészeink is – vagy magyarul tökéletesen beszélő ellenségünk, vagy kollaboráns, akinek az előmenetel fontosabb származásánál, vagy egész egyszerűen buta, aki képtelen felismerni az összefüggéseket. Mikor fogja fel már végre a magyar nép, hogy aki megtanul magyarul, az még nem biztos, hogy magyar érzelmű?!)

 

Őseink tehát úgy tartották, a szkíták leszármazottai vagyunk. A szkíták népesítették be legalább a Kárpát-medencétől Ázsia legkeletibb részéig a sztyeppét. Még a japánok is a szittyák leszármazottainak tartják magukat. Lehetne írni ráhatásukról a kínai, indiai, pakisztáni és egyéb népek történelmére, de ez ide túl hosszú. A lényeg, hogy szaporák voltak, rengeteg törzsük volt, de a közlekedő nyelv közöttük feltehetően az ősmagyar volt. Az a nyelv, amelyet a mai „akadémiai nyelvészeink” szedett-vedett nyelvként mutatnak be, amely minden honnan szavakat „lopkodott”. Pedig kevés más nyelv van a világon, amely megérti ezer év előtti nyelvét is. A ma istenített angol nem érti a valóban költő óriás Shakespeare műveit eredetiben, le kell fordítani nekik mai angolra.

Egy ennyire egységes, logikusan felépített nyelv kialakulásához egyhelyben lakás szükséges, azaz őseink sok-sok évezrede éltek-élnek a Kárpát-medencében. A népvándorlásokat hozzák fel ez ellen, azt hogy éltek itt gótok, gepidák, alánok, szlávok (?!) és ki tudja, még hányféle népet próbálnak ide begyömöszölni. Pedig itt valószínűleg nem vonult át szinte senki, amire bizonyíték az utolsó oldali térkép, amely a Római Birodalom itteni határait mutatja:

Nem belemenve a részletekbe, egy dolog világosan kiolvasható: a Duna bal partjától az egész Tiszántúl római mentes vidék volt (fehér terület) délre egészen a mai Belgrád (régi Nándorfehérvár) alatti Dunakanyarig. Ezen a mocsaras-lápos vidéken csak azok vonulhattak át, akiket az ott élők átengedtek. Az Északi Kárpátok, a Felvidék őserdői közé sem merészkedtek be még a római légiók sem. Tehát nem lehetett itt semmilyen népek átvonulása, se népcsere. De Nagy Károly avarverő története is sántít, mert érthetetlen, hogyha tönkreverte az itt élők hadait, akkor a nyugati szokásoknak megfelelően miért nem tette gyarmatává, de legalább hűbéresévé ezt a részükről az óta is vágyott, már akkor elképesztően gazdagnak tartott földet és népét.

De a történelmet a győztesek írják s miután Mátyás király után – a római katolikus egyház és a Nyugat nagy megkönnyebbülésére – a Magyar Királyság először meggyengült, majd Habsburg uralom alá került, elkezdhették átírni, elhazudni, ellopni történelmünket.

Lehet, hogy tudatlanságomból fakad, de érdekes, hogy a „honfoglalás” előtt itt, a Kárpát-medencében a régészek nem találtak sem kis-, sem nagyvárosokat, csak falvakat (de az is érdekes, hogy a Nagy Morva Birodalom szláv falvainak temetőit sem), csak a rómaiak építettek ide városokat, de azok is elnéptelenedtek, miután Róma feladta a Kárpát-medencét. Őseink valószínűleg tisztában voltak vele – hogy honnét, azt talán már sohasem tudjuk meg –, hogy a városok megölik a közösségeket. A könnyebb élet reményében a faluról a városba bekerülő ember, vagy család gyökértelenné válik, elveszíti kapcsolatát barátaival, a természettel, a Teremtővel. Magányossá válik, bezárkózik, így nem véletlen a depressziósok egyre növekvő száma, hiszen a mai épületek kialakítása mellett sokszor a közvetlen szomszédját sem ismeri. Nemrég még a gangos (függőfolyosós) házakban mindenki ismert mindenkit, a családok csaknem úgy éltek, mint falun, de nem olyan összetartó, önellátó faluközösségben, mint Somogyban Mária Teréziáig, vagy Erdély egyes vidékein mind a mai napig.

Emellett a város megköveteli a pénz használatát. Az átlag városi ember – mióta világ a világ, kényszerből, de – a pénzt hajszolja, hogy életben tudjon maradni és sohasem tud annyi pénzhez jutni, hogy a város által felkeltett – sokszor hamis – igényeit ki tudja elégíteni, ezért a pénz rabjává válik, A mesterségesen felajzott vágyak és igények a karikák a városiak orrában, amelybe a rabláncot fűzik és amellyel (meg)vezetik a népet. Végül pénzimádata következtében oda jut, hogy mindennek tudja az árát, de semminek az értékét.

Nemcsak a természettel veszíti el kapcsolatát, hanem a csillagos éggel is. Árpád népének, a hazatérteknek is és az itt lakóknak is bensőséges kapcsolatuk volt a csillagokkal. A csillagos ég határozta meg életüket, ünnepeiket, mindennapi munkájukat. A szkíták nemcsak a csillagos eget, de létrehozóját a Teremtőt is végtelenül tisztelték. De nagy volt a tisztelete párjának, Nagyboldogasszonynak is, akit az emberi élet teremtőjének és az elmúlásunk meghatározójának tartottak. Ugyancsak tisztelték fiúkat, a Napot és ez volt a „szentháromságuk”.

Nagyra becsülték, a ma sokak által istenített „nagy” Nyugattal ellentétben a tisztaságot, minden értelemben. Kényesek voltak mind a lelki, mind a szellemi, mind a testi tisztaságukra. Ellenségeik és partnereik is elismerték becsületességüket, tisztességüket mind az életben, mind a kereskedelemben, mind a harcban. Feleslegesen sohasem ontottak vért, de ha kellett a végsőkig küzdöttek akár letelepedett, akár pásztorkodó, azaz vándorló életmódot folytattak. 

Soha nem vívtak vallásháborút, de sokszor mentek csatába – ha felkérték őket megfelelő ellenszolgáltatás fejében – zsoldosként, vagy ha megtámadták őket. A többi népekkel ellentétben vezéreik nem harácsoltak, nem gyűjtöttek vagyonokat, mert céljuk – amire nevelték őket – törzsük tagjainak gyarapodása/gyarapítása volt. A zsákmányt szétosztották, amit a más gondolkozású vezetők soha nem értettek meg. Irigyelte is őket ezekért a tulajdonságaikért sok nép, de nem tudták átvenni – vezetőik harácsolási hajlama és nagyzási hóbortja miatt – életszemléletüket.

Az írást, olvasást, számolást a családokon belül tanították a gyerekeknek, ezért jelmondatuk lehetett a „tanulj, hogy taníthass”. A rovásírást mindenki ismerte legalábbis a Kárpátok bércei között és attól keletre. A családok rováspálcákon tartották nyilván származásukat és nagy tisztelet övezte őseiket, mert tudták, hogy nekik köszönhetik létüket. Vezetőik kiválasztása is az ősiségükön alapult. Új nemzetségi vezető, törzsfő, vagy törzsszövetségi vezető választásakor az öregek tanácsa elővette a származásukat igazoló rovásírásokat és egyeztették, hogy valóban a legnagyobb ősökkel rendelkező legyen a vezér. A származásokat nyilvántartó rovásokat évszázadokra visszamenően megőrizték. Nem véletlen, hogy Árpád származását Atillán keresztül Nimródig vezették vissza. Nem ismerték a genetikát, de évezredek tapasztalatából tudták, hogy általában nagy elődök sarjából lehet nagy vezér. Ez azonban nem mindig vált be.

Álmos, majd fia Árpád jó választásnak, zseniális vezérnek bizonyultak, és a hivatalos történelemmel szemben nem voltak komoly harcok, amikor elfoglalták a Kárpát-medencét. Ha igaz a hét vezér legendája, igen jó helyismerettel kellett rendelkezzen, hogy különösebb veszekedések, torzsalkodások nélkül szétossza a törzseket és a vezetőiket az országrészek között úgy, hogy a helyben lakók érdekei se sérüljenek. Emiatt nem hallani elégedetlenségek miatti lázongásokról sem. Egy talán kevésbé ismert adalék: amikor Árpádék megalapították Kievet, székely küldöttség ment hozzájuk, hogy addig jöjjenek, míg nem jut eszébe beözönlenie a nyugatiaknak. Feltehetően egynyelvűek voltak és nem kézzel-lábbal, vagy tolmáccsal közölték mondanivalójukat. (Hogy mennyire találékonyak ellenségeink, jó példa: egy „magyar” történész, miután a régészeti tények alapján kénytelen volt elismerni, hogy Árpád serege mintegy 10-20%-a lehetett a helyben lakóknak, kifejtette, hogy szerinte valószínűleg nyelvcsere történt és a 80-90% vette át Árpádék magyar nyelvét. Zseniális, mert így nem kellett elismernie, hogy az itt lakók mindig is magyarul beszéltek!) 

907-ben Pozsony mellett egy emberként harcolt a magyar, hogy megsemmisítse a ránk törő nyugati haderőt. Ezt sohasem bocsájtják meg nekünk a nyugatiak. Krónikásaink is és az elmúlt mintegy 100 év is megfeledkezett erről az országalapító csatáról, ahol őseink csaknem teljesen megsemmisítették a betolakodókat és hosszú ideig elvették a kedvüket attól, hogy Magyarországot prédájuknak tekintsék.. Azonban egyrészt nem illett a római katolikusokat emlékeztetni a „hitetlen és barbár” magyaroktól elszenvedett szörnyű vereségükre, másrészt azt kellett a népnek tanítani, a fejébe verni, hogy mi mindig mindenütt veszítettünk, lúzerek vagyunk. Ekkortól számol a Nyugat Magyarországgal, a magyar seregekkel, amelyek egészen Spanyolországig eljutottak. Ezeket rabló hadjáratoknak tüntetik fel, pedig zsoldosként barangolták be szinte egész Európát és arra szólt a megbízásuk, hogy rabolják végig a szerződésben kijelölt területet és gyengítsék az ottani uralkodó országát. Európa legjobban felszerelt, legképzettebb hadseregével rendelkezett az ország egészen Mátyás királyig. Boldogan emlegetik a súlytalan augsburgi vereséget, amelyben a legfeljebb néhányezer fős lovassereg vezetőinek telhetetlensége és elbizakodottsága volt a döntő. A további hadjáratok pedig azért maradtak el, mert konszolidálódott a hatalmi helyzet nyugaton és nem kaptak több megbízást. Délről még kaptak és oda el is mentek. És lehetne még sorolni az ilyen és hasonló hazugságokat. De mennyivel kellemesebb gyalázatot szórni ránk, mint elismerni azt a fejetlenséget, ami a 900-as évek elejének Nyugatát jellemezte.

 

Árpád alapította Magyarországot és nem I. István. István királysággá és római katolikussá tette. És ennek következményeit nyögjük most. De hogyan jutottunk idáig?

Az okok Taksony vezérig vezethetők vissza és ez Trianon valódi oka. Taksonynak valószínűleg nagyon megtetszett a nyugati vezetők gazdagsága és a primogenitúra (a legidősebb fiú örökli a vezérséget) a szeniorátus (a vezérlő család legidősebb, a vezetésre legalkalmasabb tagjának vezérré választása) helyett, ami minimum évszázadok óta a magyaroknál elfogadott intézmény volt és fiát, Gejzát tette meg az ország vezérévé, azt hívén, hogy így megtarthatja az egyenesági leszármazást, és fiából, unokájából is olyan nagy vezér lesz, mint Árpád, pedig oldalági rokon következett volna. Pechünkre nagyot tévedett. Az önkényes kinevezés sajnos sem az Árpád családot, sem a törzsfőket nem nagyon izgatta, mert volt már nemegyszer ilyen és azt akkor túlélték. De ezzel végzetes hibát követtek el. Gejza tudta, hogy nem tekintik igazi választott vezérnek, és félt elhagyni az országot, ezért nem is mert elmenni Quedlinburgba I. Otto német-római császár meghívására, csak 12 követet küldött. Ami ezután következett, az már a rémálom, vagy inkább a hazaárulás körébe tartozik. Nem részletezem mit tett, ezt tanítják, erről mindenki tud, de értelmes magyarázat nincs tettére. 

Az igazi rejtély az, ezek után miért nem tett semmit az Árpád család, és a törzsfők sem. Az is igaz, kemény belháború indult volna, mert – ha igaz – Adelhaiddal, az új feleséggel 10000 német és cseh fegyveres is jött kíséretként, akik eltartását Gejza szerződésben vállalta. (És ez az idegen „nemesi” tömeg honosította meg a nyugatimádatot, ami mindmáig megvan a tömegekben, akik ne ismerik fel a nyugati „kultúra” (ön)pusztító jellegét.) Hálából rabul is ejtették saját várában. De, ha akkor rátámadnak a többiek, sok vér folyt volna. A föld, a gyepű, amit átadott a németeknek, a saját birtoka volt és akkor Magyarország határait még nem rögzítette törvény, csak a törzsekét. Emellett Gejza idegen papokkal is elárasztotta az országot. Ma már nem megállapítható, hogy ezek benne voltak-e a 10000 fős kíséretben, vagy sem. Mindenesetre akkoriban szinte minden pap kardforgató is volt. Így lett Gejza Trianon előidézője, valódi oka. Az összes többi csak következmény.

A nép és a törzs- és nemzetségfők egy része akkorra már felvette a bizánci katolikus vallást, amely sokkal toleránsabb volt a rómainál. Nem izgatta, hogy a magyaroknak megvan a saját őstörténetük. A bejött római katolikus papok hittérítése nem volt túl sikeres, sőt az akkori híradások szerint egyes papok áttértek a magyarok ősi hitére Jézusba vetett hitük megtartása mellett. Ezt egyrészt nem tűrhette a pápa, másrészt I. Otto is szerette volna hűbéresei között tudni Magyarországot. És Gejza bedőlt a cselüknek. Vajkot, a még gyermek fiát átengedte a német papságnak, akit István névre kereszteltek és teljes agymosásnak vetették alá. Mire hazatért, vakbuzgó, bigott katolikussá vált. Beleoltották, hogy a pogányokat ki kell irtani a magyarok közül és ezt komolyan vette. És a bizánci katolikus hitre tértek sem voltak kivételek.

Gejza halála után a rangidős országvezető Koppány lett volna. Amit tudunk, elindult Fehérvárra megkérni Gejza magyar özvegyének, Saroltnak, István anyjának kezét. Hogy ezután mi történt valójában, sohasem tudhatjuk meg. A vonatkozó iratok a szokásos módon eltűntek. A krónikákat pedig papok írták. Nem igazán életszerű, hogy haddal indult leánykérőbe Sarolt asszonyhoz, bár azt írják a krónikák, hogy sereggel ütközött meg Istvánnal, és ekkor a harcban István idegen zsoldosokból álló serege bizonyult erősebbnek. Ez sokkal nemesebb, mint esetleg bevallani, hogy – mivel a kémek jelentették, hogy elindult – Adelhaid, a római katolikus jog szerinti özvegy ráküldte a násznépre az idegen vasas lovagokat, akik lemészárolták őket, foglyul ejtve, megalázva és meggyilkolva Koppányt, majd István jóváhagyásával a felnégyelt testet kiszögezték a négy város kapujára.

  1. Istvánt 1001-ben királlyá koronázták és ekkor indult meg az ország igazándiból a lejtőn lefelé és lejt utunk azóta is tart, bár az első ötszáz év látszatra még dicsőségben telt el, pedig az „anyaszentegyház” és a nyugati vezetők, amit lehetett, mindent megtettek ez ellen. De az tény, hogy minden szempontból útjában voltunk Nyugatnak, és útjában vagyunk mind a mai napig, hiszen útjában voltunk/vagyunk a Római Birodalom helyreállítási kísérleteinek.

Az akkori írásos dokumentumok nagy részét megsemmisítették. De miért nincsenek saját írásos emlékeink? Mert I István betiltotta a magyar nyelv használatát Magyarországon és helyette a latint tette meg hivatalos nyelvvé. (Igaz, ma már ezt is kitiltották az oktatásból, pedig az összes nyugat-európai nyelv alapja.) Ez a törvénye 1844-ig hatályban volt. Egyetlen „szakrális” királyunknak sem jutott eszébe megváltoztatni, pedig Európa más népei használhatták nyelvüket a hivatalaikban. Nyelvünk betiltása érthetetlennek és értelmetlennek tűnik, de ennek ellenére nyelvünk mindmáig fennmaradt. (Bár rongálja az Akadémia a nyelvünket – és mi segítünk is neki ebben az idegen szavak felesleges használatával, megtűrésével elsősorban a társadalomtudományi szakmákban –, alapjaiban megváltoztatni mind a mai napig nem tudta.) Emellett kemény büntetés terhe mellett betiltotta a rovásírás használatát, írástudatlanná téve a tömegeket, mert a latin széleskörű tanítását „elfelejtette” elrendelni. (Érdekes kivétel, hogy a székelyekre nem volt érvényes a tilalom, mint sok egyéb rendelkezése sem.) De nemcsak a rovásírást tiltotta, hanem minden rovással írt dokumentumot is elpusztíttatott. Hogy ehhez a papok mivel etették meg Vajk-Istvánt, nem tudhatni, de valószínűleg az Istvánnak beadott prózai ok igen egyszerű: Árpád a többi vezérrel közösen, amikor felosztották a Kárpát-medencét, rováspálcákra rótták a törzsek, a nemzetségek és a családok birtokait. Ha nem tiltja be használatukat, nem semmisítteti meg őket, nem ajándékozhatott volna földbirtokokat az általában idegen kiszolgálóinak. De a valódi céljuk egészen más volt. 

A római katolikus egyház nem tűrte, hogy az Ótestamentumon kívül más őstörténet is legyen bárhol a fennhatósága alatt. Ha megengedik a magyaroknak saját őstörténetük megtartását, ami akkor még rovásírással megvolt, akkor a már megtérített népek – akik akkor még valószínűleg emlékeztek a sajátjukra – joggal követelhették volna, hogy nekik is a sajátjukat tanítsák. Erre már valószínűleg Árpádék megjelenése után rájöttek és mindent elkövettek a megakadályozására. Ez végül sikerült is nekik. 

Egy dologgal nem voltak tisztában sem Taksony és Gejza, sem tanítóik: az a nép, amely átveszi más nép vallását, előbb-utóbb elveszíti saját identitását. Nekünk ehhez 1000 év kellett. Az átnevelt István ezt pláne nem tudhatta. Fia, Imre herceg „véletlen” halálos vadászbalesete után, amikor rájött az egyháziak és a nyugat turpisságára, nem tehetett már semmit, mert az ország el volt árasztva idegen fegyveresekkel általa.

István szentté avatása is egy különös történet. I „Szent” László elméletileg szentté avatta 1083-ban, azonban ezt a római katolikus egyház hivatalosan nem ismerte el, így a Habsburg I. Lipót avattatta szentté 1693-ban saját legitimációja érdekében (de ezt ma illik elfelejteni) és furcsa módon rögtön megkerült a „szent jobb” és egyéb „szent” ereklyék és elindult a nép átnevelése. 

Addig nem volt István-kultusz, csak László-kultusz és a nép igyekezett elfelejteni véreskezű uralkodóját, hisz volt is bűne éppen elég:

– a fentebb már említett betiltása a magyar nyelvnek;

– az írástudás kiirtása, a nép elbutítása nyugati szintre a rovás betiltásával, bár szerencsére Erdélyben ezt nem sikerült maradéktalanul végrehajtani;

– a rovásos emlékeink megsemmisítésével együtt az őstörténetünk megsemmisítése, amit mind a mai napig igyekszenek meghamisítani;

– ősi vallásunk erőszakos lecserélése egy testidegen vallásra;

– a hatalom megszerzése idegen zsoldosokkal (amit Kádár János legnagyobb bűnének tekintenek mai politikusaink, és amit én is elítélek – bár Kádár nem telepítette tele az országot szovjet nacsalnyikokkal –, viszont nekik is el kellene ítélniük Vajk-Istvánt ezért a tettéért);

– a magyar nemesség nem kis részének kiirtása, lecserélése idegen zsoldosokkal, amit aztán a Habsburgok gőzerővel folytattak;

– a népből a keményfejűek, a régi valláshoz ragaszkodóknak kíméletlen kiirtása, amit az őt követő „szakrális” királyaink folytattak, így az csak rejtve, a mélyben maradt meg még évszázadokig;

– táltosaink, tudóink szintén véres üldözése, bár érdekes, hogy még Mátyás királynak is volt egy megbecsült temesvári születésű Kampó nevű táltosa, sőt a XX. század elején még mindig voltak született táltosaink;

– és a saját családjában végrehajtott gyilkosságokról már nem is érdemes beszélni.

A római katolikus egyház elfogadta a Vatikán és a Habsburg ház közötti egyezséget, hogy egy véreskezű uralkodó szent lehet, mert mindkét fél érdekeit ez szolgálta a legjobban, hiszen Magyarország I. István által lett – úgy ahogy, de – római katolikus királysággá. Ha a többi szentje is ilyen lenne Rómának, nem sok hívő tartott volna ki mellette. Ma I. Istvánt országalapítóként kell ünnepeljük, pedig csak a judeo-krisztián vallás kíméletlen terjesztője volt, és természetesen minden bűnét a jézusi szeretet szellemében tette és az egyház meg is bocsátott neki. Elég sokat gyónhatott.

 

A fentiekből úgy vélem egyértelműen kirajzolódik, hogy a ma tanított történelmünk elejétől a végéig telis-teli van hazugságokkal, hamis következtetésekkel, bizonyíthatatlan adatokkal, feltevésekkel. De ez alól az Ótestamentum sem kivétel: 

Csak egy – nehezen magyarázható –, kiragadott részlet belőle: Mózes lejöve Sinai hegyéről a kőtáblákkal szétverve az aranybikát, 6000 embert öletett le családjával együtt, akik szerinte idegen istent imádtak. És a még vadonatúj táblákon ott a parancsolat: „Ne ölj!”. Ez hogyan fér bele a jóságos és megbocsátó isten fogalmába? És a római katolikus egyház ezen eszmére alapozva végiggyilkolta a világot, köztük minket is, kiirtva egész kultúrákat. 

És még egy másik: Jahve a zsidóknak ajándékozza Kánaánt és ők különös kegyetlenséggel – az Ótestamentumban elég aprólékosan részletezett módon – kiirtják az ott élő kánaánitákat. Milyen alapon „ajándékozta” a mások által már megművelt földeket a zsidóknak? Ha Jahve valóban a mindenható teremtő isten, miért nem teremtett a zsidóknak a sivatagban egy másik Kánaánt? És a saját „Ne ölj!” parancsa ilyen alkalmakra még sokszor fel lett függesztve, illetve, ha az érdekek úgy kívánják, bármikor felfüggeszthető ma is? 

És ez csak kettő a nagyon sokból. Magyarázatuk természetesen van mindenre. Ami meglepett ezek közül az az, hogy a judeo-krisztián egyház felfogása szerint az Ótestamentum Jahve, Jehova, Adonáj és a még sok más néven említett zsidó istennek (akinek a nevét kiejteni sem szabad) szava, kinyilatkoztatása és azért kell minden hívőnek kanonizáltként (isteni kinyilatkoztatásaként) elfogadnia, mert a zsidó nép annak fogadta/fogadja el. És ez az érv meggyőzőnek bizonyult minden, magát kereszténynek valló egyház számára is. De ezen az alapon feltehető a kérdés: miért nincs egy bibliaszerűen megírt, az őseink tetteit tartalmazó magyar őstörténet? Hiszen a lényeg a hiten van és nem a „bizonyított” tényeken. Évezredek távolából nem erősíthető meg adatokkal, és nem is cáfolható meg egy jól megírt és az eddig megismert tényekre támaszkodó „Magyar Ótestamentum”.

A fentebb feltett kérdésre a látszólag logikus válasz: képtelenek megegyezni az őstörténet-kutatók abban, honnan származunk, hiába az egyre több tény, hogy hajdanán a Kárpát-medence és főként keleti környezete ősmagyarok által lakott volt. Szerintem a valódi válasz: nincs négy-öt elkötelezett írónk, akik képesek lennének torzsalkodás nélkül együtt dolgozni, mert őstörténetünk bibliaszerű megírása nem egyemberes feladat.

Meggyőződésem, hogy az ideológiailag és minden más tekintetben is szétzilált magyarság fennmaradásának záloga egy, a régin alapuló modernizált közös hit újrateremtése. Csak ezen az úton lehet megteremteni azt a légkört a származásuktól függetlenül magukat magyarnak érző emberek körében, amely biztosítja fennmaradásunkat, és csak így tudjuk helyrehozni azt, amit Taksony-Gejza-Vajk triója végzetesen elrontott. 

 

A magyarság fennmaradásához véleményem szerint így csak egy út vezet, ami bizonyára nagyon keserves. Ez az út a visszatérés őseink hitéhez, de egy modernizáltba. A hívőknek – amennyiben erre egyáltalán képes a mai, valóban magyar értelmiség – a kezébe kell adni egy, a dicső magyar őstörténetet tartalmazó „Magyar Ótestamentumot”, a nem hívőknek pedig ezen keresztül be- és megmutatni az ősi létszerveződésünket, amiből talpra állhat a magyar nemzet. Minden korosztály számára fontos lenne ez, mert az öregek taníthatják belőle unokáikat, a fiatalság pedig erőt meríthet belőle a nehéz harchoz, amit lehet, hogy elveszítünk, de meg kell próbálnunk még egyszer talpra állni. Biztos, hogy külső-belső elleneink keményen fognak támadni, mert ez az, amiért a Nyugat mind a mai napig félelemmel tekint ránk, bár ezt sohasem fogja nyíltan bevallani.

A nemzet talpra állásához öntudat és (falu)közösségek kellenek. És mindenekfelett szaporodás. A jelenlegi egy-két utód helyett öt-tízre volna szükség legalább egy évtizeden keresztül. A székelyeink is „küzdenek” az autonómiáért, s közben fogynak. Siránkozás helyett fogaikat összeszorítva szaporodniuk kellene, s ez mindjárt megoldaná gondjaikat. 

 

Hét írott oldal lett és a hét a magyarok mágikus száma. Talán nyitott fülekre, értő elmékre és cselekedni vágyó emberekre talál ez a kis eszmefuttatatás. Záró gondolatként hadd idézzem az összeesküvés elméletek egyik ismert alakjának, az amerikai rádióriporter Jordan Maxwell-nek szavait: „The more you educate yourself, the more you understand where things come from the more obvious things become and you begin to see lies everywhere. You have to know the truth and seek the truth and the truth will set you free.” Magyarra fordítva: „Minél jobban képzed magad, annál jobban megérted, hogy a dolgok honnan származnak, annál nyilvánvalóbbá válnak a dolgok, és elkezded látni mindenhol a hazugságot. Meg kell tudnod az igazságot és keresned kell az igazságot, és az igazság felszabadít.” 

És esetünkben az igazság az lesz, amiben hiszünk,

 

  1. januárja

Dr. Bánóczy János

 

1+
Posted in Társadalom

További bejegyzések

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük